Ismerős az a pillanat, amikor egyszer csak megállsz – nem azért, mert szeretnél, hanem mert már nem tudsz tovább rohanni? Na, ez nálam most szó szerint így történt.
Egész évben jöttem-mentem, a naptáromból szinte kifolytak a programok, élveztem a sürgés-forgást, mígnem egyik napról a másikra ágyhoz kötve találtam magamat. De úgy, ahogy még soha. Szó szerint annak örültem, ha tudtam annyit állni, hogy legalább pár másodpercig kiláthassak az ablakon és megbizonyosodhassak arról, hogy az élet nem mindenkinek állt meg – csak nekem.
Ha visszatekintek az elmúlt évekre, akkor azt látom, hogy minden, ami 2025-ben történt, egy hosszú ciklus végének fájdalmas lezárása volt. Csakhogy én nem tapasztalt szörfösként, könnyedén buktam alá a mélybe, hanem inkább úgy „döntöttem”, leugrom a hullám tetejéről. Olvass még a témában
Ezek a kellemetlen tünetek azt jelezhetik, túl sokáig hagytad fent a tampont
A legjobb férfi barátomtól tanultam meg: Ha visszaírsz a kéretlen üzenetre az nem udvariasság, hanem olaj a tűzre
Három-összetevős, egészséges fogások, ha otthonról dolgozol, de nincs időd főzőcskézni
Ezért olyan nehéz együtt élni veled – zodiákusod szerint
A rehabilitációm most kezdődik, de három nagyon nehéz hónap áll mögöttem, megspékelve egy gerincműtéttel, „kiegészítve” néhány olyan lelki mélyponttal, ami az elmúlt 10 évben szerencsésen elkerült.
Az év elején persze ebből semmit sem láttam
Épp egy éve jelentkeztem meghívásos alapon egy női körbe, amiről azt hittem, valamilyen kellemes, kényeztető program lesz. Egyébként egész 2025-re úgy készültem, hogy ez végre a megengedés, az önszeretet éve lesz számomra. Aztán hamar kiderült, hogy valójában az önismereti munka egyik legkeményebb formájának kellős közepébe csöppentem. Mégis maradtam, és hónapról hónapra éreztem, ahogy rétegek válnak le rólam, olyanok is, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek.
Közben az élet másik oldalon is bőséggel ölelt körbe. Sokat utaztunk, engedélyeztem magamnak mindazt a jót, amit évekig halogattam, és olyan életet éltem, amire régen csak vágytam. A hétköznapok persze tele voltak apró döccenőkkel, de mégis azt éreztem, hogy végre nem hátrálunk, nem húzunk be feleslegesen semmilyen kéziféket.
Talán épp ezért engedte meg magának a testem is, hogy egyszer csak összeomoljon? A terápiám egyik legfontosabb mondata vált valósággá: a testünk tényleg nem felejt, mindent elraktároz. Amit elnyomsz, amit túlvállalsz, amit félretolsz, az előbb-utóbb felszínre kerül – valószínűleg akkor, amikor te már el is feledkeztél róla.
Van egy pont, amikor már nem lehet tovább félrenézni
Nekem is csendben kezdődött. Egy jelzéssel, egy apró fájdalommal, amit nem is vettem komolyan. Aztán mire halaszthatatlan lett, hogy foglalkozzak a testem jelzéseivel, már semmi sem akart összejönni. Nem vettek komolyan, hazaküldtek fájdalomcsillapítóval, többször félrediagnosztizáltak, a rehabilitációmnak pedig az lett a vége, hogy mentővel vittek a sürgősségire. És még utána is heteket feküdtem, mire megműtöttek.
A mélypont ráadásul akkor jött, amikor fel kellett volna készítenem az őszi csoportomat a vizsgára. Ők már akkor is öntötték rám a pozitív visszajelzéseket, amikor fogalmuk sem volt a fájdalomról, amivel minden alkalommal leültem a gép elé. Amikor pedig már nem tudtam tovább titkolni a körülményeimet, elképesztő támogatást kaptam tőlük. Ritka és felemelő tapasztalat volt, hogy miközben én épp szétestem, mások ennyire megtartanak.
De nem csak ők álltak mellém
Sokáig azt hittem, hogy a valódi erőm abban mutatkozik meg, ha mindent kibírok és megoldok egyedül. Most viszont életemben először megtapasztaltam, milyen az, ha teljesen összeomlok – fizikailag, lelkileg –, és mégis megtartanak. Fejben tudtam, hogy így lenne, de megtapasztalni egészen más volt. Első alkalommal engedtem meg magamnak ezt a fajta gyengeséget, bár biztos vagyok benne, ha lett volna más választásom és képes lettem volna akárcsak egy cseppnyi erőt önteni magamba, akkor megtettem volna.
Ahogy lassan gyógyulok, kezdem látni, milyen rétegekből kell még kibújnom és azt is, milyen formában szeretnék továbbhaladni. Még sok idő, hogy kirajzolódjon előttem a tiszta kép, de ez a több hónapos kényszerpihenő (aminek még távolról sincs vége) rávilágított arra, hogy a bőség, amit végre megengedtem magamnak, ugyanúgy tanított, mint az utána érkező fájdalom. Mindkettő megmutatta, hogy hol tartok, és azt is, hol nem akarok már továbbmenni.
Te mit viszel magaddal 2025-ből?
A saját évzárásom most egészen más, mint korábban volt, bár eddig se voltam egy nagy „listaíró”. Egyelőre inkább csak figyelek és mindent tudatosan távol tartok, ami kicsit is feszültséget kelt bennem. 2025-ben megengedtem az örömöt, a gondtalanságot, a bőséget és végül a mélyzuhanást is, a maga minden következményével együtt. Ha valamit biztosan magammal viszek 2026-ba, az az, hogy a könnyű és a nehéz is formál, és gyakran épp a törékeny pillanatok igazolják, hol van a legtöbb stabilitás az életünkben.
Te már tudod, milyen felismerésekkel lépsz át az új évbe?
