„Eltörtem a karom, de a tesitanár szimulálással vádolt” – Fájó iskolai történetek

Éppen arról beszélgettünk az osztálytársaimmal – általános iskola hatodikban – hogy ki mit vesz majd fel a sulibulira. Akkoriban a cicanaci volt a menő és én is bemondtam, hogy én is abban jövök majd. Erre a tanárnő ennyit mondott, hogy „Te? Nem hiszem!” és felfújta az arcát, mintha kövér, pufi lenne. Az osztály jót nevetett ezen, én pedig azóta is étkezési zavarokkal küszködöm, köszönöm tanárnő, jó poén volt!

Gimibe jártam, amikor másfél éven keresztül írtam egy vastag jegyzettömbbe az „első regényem”, minden nap dolgoztam rajta. Az egyik lány osztálytársamnak meséltem róla és heteken keresztül könyörgött, hogy hadd olvassa el. Még nem mutattam meg a regényt senkinek és még nem is fejeztem be, de végül beadtam a derekam, megengedtem, hogy egy napra hazavigye. Másnap nem hozta vissza, azt mondta, elfelejtette. Aztán minden nap lerázott valamivel, hogy még nem fejezte be, vagy most nem otthon aludt stb. Amikor már üvöltve kértem tőle vissza, azt mondta, bocs, elhagytam. És még ő forgatta a szemét, hogy mit hisztizek. Soha többet nem láttam a regényem, a mai napig nem tudom, mi lett vele. És éveken keresztül képtelen voltam írni, mert mindig sírtam, ha ez eszembe jutott.