Véleménycikk: Schuszter Borka
Én szeretek előre tervezni. Ő sokkal inkább az utolsó pillanatban dönt. Én listákat írok, naptárt vezetek, szeretem tudni, mi fog történni jövő héten. Ő képes reggel kitalálni, hogy aznap kirándulni kellene menni, és öt perc múlva már az ajtóban áll – ha viszont a jövő hétre kellene megcsinálni valamit, arra biztosan nem képes felkészülni.
Én korán kelek, ő későn fekszik. Én hajlamos vagyok mindent túlgondolni, ő pedig sokszor vállat von arra, amin én órákig rágódom.
Ha valaki kívülről nézne bennünket, valószínűleg nem minket választana példának arra, hogy milyen egy tökéletesen összeillő pár. Olvass még a témában
Mégis, évek óta működünk
Persze nem azért, mert ezek a különbségek soha nem okoznak konfliktust. Dehogynem. Sőt, ha valamin összeveszünk – mert nyilván szoktunk – akkor az valami ilyesmi miatt van.
A párkapcsolati szakértők általában egyetértenek abban, hogy a hosszú távon jól működő kapcsolatok alapját nem az adja, hogy mindenben hasonlítunk egymásra. Sokkal inkább az, hogy ugyanazokat az alapvető értékeket valljuk, hasonló jövőt képzelünk el magunknak, és ugyanabba az irányba szeretnénk haladni.
Ebben mi nagyon hasonlítunk.
A különbségeink pedig valahogy nem szétválasztanak, hanem színt visznek a kapcsolatba.
Legalábbis akkor, amikor nem akarjuk egymást átformálni. Ez utóbbit azonban nekem is meg kellett tanulnom.
Volt idő, amikor azt hittem, a boldog kapcsolat titka az, hogy a másik egy kicsit alkalmazkodik hozzám. Hogy majd idővel felelősségteljesebb lesz. Kicsit jobban szeret tervezni. Kicsit kevésbé lesz impulzív.
Aztán szépen lassan felismertem, hogy éppen azokat a tulajdonságait próbálom lecsiszolni, amelyek miatt beleszerettem.
Ez elég kijózanító felismerés volt
Amikor egy konfliktus után azt kívántam, bárcsak kevésbé lenne spontán, elfelejtettem, hogy ugyanez a spontaneitás az, ami miatt annyi közös élményünk született. Hogy hány olyan délutánunk volt, amikor ő talált ki valami teljesen váratlant, én pedig végül hálás voltam érte, hogy nem maradtunk otthon.
Amikor azt kívántam, bárcsak mindenben felelősségteljesebb lenne, akkor arról is megfeledkeztem, hogy ugyanennek az embernek van egy gyermeki naivitása és kíváncsisága, ami szerintem elképesztően szerethető. Őszintén tud lelkesedni apróságokért, nem fél hülyéskedni, nem akar mindig tökéletesnek látszani.
És ezek azok a tulajdonságok, amelyek mellett én is könnyebben elengedem magam.
Ha ezeket kivenném belőle, lehet, hogy szervezettebb lenne az életünk. De – számomra legalábbis – végtelenül unalmas is.
Persze ez nem azt jelenti, hogy egy kapcsolatban semmin sem kell változtatni. Vannak viselkedések, amelyek bántóak, tiszteletlenek vagy rombolóak, és azokon igenis dolgozni kell. Ahogy kompromisszumokat is kell kötni, alkalmazkodni is kell egymáshoz.
Csakhogy szerintem óriási különbség van aközött, hogy valakit arra kérünk, figyeljen jobban ránk, és aközött, hogy a személyiségét szeretnénk átírni.
Az első a kapcsolat része. A második viszont könnyen a kapcsolat végét készítheti elő.
Nekem sokat segített, amikor elkezdtem más szemmel nézni a különbségeinket. Ahelyett, hogy azt kérdeztem volna magamtól, miért csinálja ezt már megint, inkább azt próbáltam megérteni, milyen érték vagy erősség húzódik meg mögötte.
Ma már nem gondolom, hogy az a célunk, hogy idővel egyformává váljunk.
Sokkal inkább az, hogy megtanuljunk együtt élni azokkal a különbségekkel, amelyek egykor vonzóvá tették a másikat, és amelyek, legyenek néha bármennyire idegesítőek is, ma is életben tartják a szerelmünket.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
