Véleménycikk: Schuszter Borka
A kanapén ültem, és újra meg újra megforgattam az ujjamon a gyűrűt. Néztem, ahogy a kő megcsillan a fényben, és próbáltam hozzászokni a gondolathoz: menyasszony lettem.
Az előző napok olyan intenzívek voltak, hogy szinte alig tudtam követni őket. A párom megkérte a kezemet. És még ugyanazon a napon kaptam egy olyan szakmai ajánlatot is, amiről évek óta álmodoztam. Olyan lehetőség talált meg a semmiből, amely pontosan abba az irányba mutatott, amerre mindig is szerettem volna haladni.
Ha valaki kívülről nézte volna az életemet, valószínűleg azt mondja: micsoda szerencse. Micsoda váratlan fordulatok. Olvass még a témában
„Jobbnak láttam, ha nem velem nő fel” – Miért mondtál le a gyerekedről?
Érzelmi gyökértelenség – amikor nincs talaj a lelked talpa alatt
„Kedvencből egycsapásra idegen lettem” – a férjed családja nem a te családod
Miért nem tudok más nők sikerének örülni úgy, hogy közben nem a saját kudarcomra gondolok?
Én is ezt gondoltam először. Aztán ültem ott a gyűrűmmel, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek a dolgok valójában egyáltalán nem váratlanul történtek.
Persze maguk az események meglepetésként értek. Nem tudtam, mikor fog eljönni a lánykérés pillanata. Nem tudtam, mikor talál meg az a karrierlehetőség, amelyre olyan régóta várok.
De minél többet gondolkodtam rajta, annál világosabb lett: az elmúlt évek valójában mind ezekhez a pillanatokhoz vezettek.
Az út, ami idáig vezetett
A párommal évek óta szeretetteljes, stabil és boldog kapcsolatban élünk. Nem egyik napról a másikra lettünk olyan párrá, akik el tudják képzelni egymás mellett az életüket. Rengeteg közös élmény, nehézség, kompromisszum, nevetés és hétköznapi összetartozás építette fel azt a kapcsolatot, amelyben ma élünk.
Ugyanez igaz a munkámra is. Évek óta dolgozom többet, mint amennyit feltétlenül muszáj lenne. Tanulok, fejlődöm, új dolgokat próbálok ki, projekteket vállalok, kapcsolatokat építek. Nem azért, mert valaki garantálta volna, hogy egyszer majd megéri, hanem azért, mert hittem benne, hogy erre szeretnék haladni.
Mégis, valahogy soha nem tudtam igazán élvezni ezt az utat. Mert közben folyamatosan szorongtam.
Attól féltem, hogy a párom talán nem gondolja olyan komolyan a kapcsolatunkat, mint én. Hogy egyszer majd rájön, nem engem akar. Hogy én vagyok az egyetlen, aki a közös jövőről álmodozik.
A munkában pedig attól rettegtem, hogy hiába teszek bele ennyi energiát, valójában nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég kreatív. Nem vagyok elég tehetséges. Nem vagyok az az ember, akinek ilyen lehetőségek járnak.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
