Arról nem is beszélve, hogy bár én is gyakran vitatkoztam a tesóimmal (és igen, volt, hogy „verekedtünk” is), ehhez csak nekünk volt jogunk. Onnantól kezdve, hogy megtudtam, valaki más bántotta valamelyik tesómat, mindegy, hogy szavakkal, vagy „csak” meghúzta a haját, a védelmi funkció bekapcsolt, és rögtön ott termettünk egymás mellett. Lojálisak voltunk egymáshoz, ha kellett, falaztunk a szülők előtt, és tudtuk, hogy mindenezek ellenére számíthatunk egymásra.
Visszatekintve ezek is a legszebb emlékeim közé kerültek, és megtanultam, milyen fontos, hogy legyen mellettünk valaki, aki tűzön-vízen kitart miattunk!
Nem lehet szavakba önteni, mi az önzetlen szeretet. Ezt érzik a szülők és gyermekek egymás iránt, de arról már ritkábban beszélnek, hogy a testvérek között is jelen van ez. Bármit megtennék a tesóimért, gondolkodás nélkül, bármikor. Életem során rengeteg barátra tettem szert, de sajnos a többségük nem állta ki az idő próbáját. Hiába, a hétköznapok feladatai, az állandó rohanás megnehezíti a találkozókat, és amikor ezek ritkulnak, maga a barátság is gyengül. De nem így történt a tesóimmal. Mert mindegy, hány hét telik el úgy, hogy nem találkozunk, amikor erre sor kerül, minden ugyanolyan, mint 15-20 évvel ezelőtt. Az önzetlen szeretet ugyanis egy olyan erő, amit nem lehet kényszeríteni, és ami nem múlik el egykönnyen.
Kevés olyan ember van az életünkben, aki MINDIG ott volt. Aki már gyerekként is részt vett az életünkben, és most is ugyanúgy mellettünk áll. A testvéreim viszont kétség kívül ebbe a csoportba tartoznak. Ők azok, akikkel először láttam horrorfilmet, és akikkel együtt kémleltük karácsonykor az égboltot, abban reménykedve, hogy mindjárt havazni kezd. Olvass még a témában
