Amikor valaki a testvéreiről beszél, sokszor leginkább arra tér ki, hogy milyen idegesítő, amikor a húga kölcsönveszi a ruháit, vagy amikor az öccse ok nélkül piszkálja. Igen, tény és való, hogy ha vannak tesóid, akkor kapsz tőlük hideget és meleget egyaránt. Napi szinten.
De mégis, minden vitánk, és minden bosszantó szokásuk ellenére hálás vagyok azért, hogy tesókkal nőhettem fel.
Gyerekként egészen máshogy tekintünk a tesókapcsolatokra. Valahogy olyan természetes, hogy ők ott vannak a szobájukban, bármikor átmehetek hozzájuk, és mindegy, min kapunk össze, EGYSZERŰEN MUSZÁJ kibékülnünk. Olyan nincs, hogy soha többé nem beszélünk egymással! Ahogy viszont teltek az évek, és szép lassan mindenki kirepült otthonról, rájöttem, hogy mennyire értékelni kell a közös pillanatokat. És hogy egyébként milyen sokat is köszönhetek nekik. Mert bár régen hosszasan veszekedtünk anyukámmal azon, hogy miért nekem kell vigyázni a többiekre, amikor inkább a barátaimmal akartam lenni, rengeteg felelősségtudatra tettem szert.
Rájöttem, hogy mit jelent vigyázni valakire, akinek – akármennyire is tagadja – szüksége van rám.
Hogy mit jelent megcsinálni a vacsorát, figyelni, hogy megcsinálják a leckét, és ne essen bajuk, amikor hátat fordítok. Ma már tudom, mit jelent felelősségteljesnek lenni!
Arról nem is beszélve, hogy bár én is gyakran vitatkoztam a tesóimmal (és igen, volt, hogy „verekedtünk” is), ehhez csak nekünk volt jogunk. Onnantól kezdve, hogy megtudtam, valaki más bántotta valamelyik tesómat, mindegy, hogy szavakkal, vagy „csak” meghúzta a haját, a védelmi funkció bekapcsolt, és rögtön ott termettünk egymás mellett. Lojálisak voltunk egymáshoz, ha kellett, falaztunk a szülők előtt, és tudtuk, hogy mindenezek ellenére számíthatunk egymásra.
Visszatekintve ezek is a legszebb emlékeim közé kerültek, és megtanultam, milyen fontos, hogy legyen mellettünk valaki, aki tűzön-vízen kitart miattunk!
Nem lehet szavakba önteni, mi az önzetlen szeretet. Ezt érzik a szülők és gyermekek egymás iránt, de arról már ritkábban beszélnek, hogy a testvérek között is jelen van ez. Bármit megtennék a tesóimért, gondolkodás nélkül, bármikor. Életem során rengeteg barátra tettem szert, de sajnos a többségük nem állta ki az idő próbáját. Hiába, a hétköznapok feladatai, az állandó rohanás megnehezíti a találkozókat, és amikor ezek ritkulnak, maga a barátság is gyengül. De nem így történt a tesóimmal. Mert mindegy, hány hét telik el úgy, hogy nem találkozunk, amikor erre sor kerül, minden ugyanolyan, mint 15-20 évvel ezelőtt. Az önzetlen szeretet ugyanis egy olyan erő, amit nem lehet kényszeríteni, és ami nem múlik el egykönnyen.
Kevés olyan ember van az életünkben, aki MINDIG ott volt. Aki már gyerekként is részt vett az életünkben, és most is ugyanúgy mellettünk áll. A testvéreim viszont kétség kívül ebbe a csoportba tartoznak. Ők azok, akikkel először láttam horrorfilmet, és akikkel együtt kémleltük karácsonykor az égboltot, abban reménykedve, hogy mindjárt havazni kezd.
Nekik sírtam, amikor először tört össze a szívem, és együtt beszélgettünk arról, milyen lesz, ha elköltözöm az egyetem miatt, és nem találkozunk már minden nap.
Életem összes nehéz és boldog szakaszán együtt mentünk keresztül, és biztos vagyok abban, senki sem ismer annyira jól, mint ők. Részben miattuk lettem az, aki vagyok, és ezért nem is lehetnék hálásabb nekik!
