Akikkel együtt vagyunk a bajban: a család támogató ereje
Óriási szerencsém, hogy a férjem családja ennyire empatikus és érzelemgazdag, náluk sosem voltak tabuk: ha bármi nehézség adódott, a család egységesen ott állt a háttérben. Ezek mellett szinte bónusz, hogy a férjemmel különösen mélyen meg tudtuk beszélni az ambivalens érzéseinket is.
Olyan gondolatokat osztottunk meg egymással, mint amikor a folyamat visszafordíthatatlanságát látva arra vágytunk, bárcsak gyorsan vége lenne már az egésznek, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Vagy azt a gyomorszorító terhet, amikor a halaszthatatlan határidők miatt a holmija között kellett pakolnunk úgy, hogy még élt, de már képtelen lett volna elvégezni a saját teendőit.
Sokan azonban nem ilyen szerencsések, és magukba fojtják a fájdalmukat, valamint a testi-lelki tüneteiket. Ennek hátterében gyakran az áll, hogy az ember magára marad a gyászával, hiszen a modern társadalomban a halál még mindig tabunak számít. A környezet a hagyományos gyász szabályai szerint viszonyul ehhez a helyzethez, teljesen félreértve az előrehozott gyász sajátos, felőrlő nehézségeit. Olvass még a témában
A nagymamámnak sem kellett receptvideó: ideje visszatérni az egyszerű konyhához
3 dolog, amiért a nőket megszégyenítik, a férfiakat meg megdicsérik
Te hány szünetet iktatsz be a munkanapodba? így teremts egyensúlyt munka és magánélet között
A November Theory szerint ebben a hónapban az emberek vagy összeköltöznek, vagy szakítanak – és mi lesz a többiekkel?
A hagyományos gyászhoz képest ugyanis az előrehozottban sokkal erősebb a szorongás, a bizonytalanság és a kontrollvesztettség érzése. Kiszámíthatatlan maga az idő is: hiába böngésztük a statisztikákat és hallgattuk az orvosi előrejelzéseket, az a kijelentés, hogy „órák vagy napok vannak hátra”, akkor és ott elképesztően tág eseményhorizontot jelentett.
Az előrehozott gyászt ráadásul „nemcsak” a közelgő veszteség szorongató ténye formálja, hanem a saját belső pszichológiai hátterünk is. Aki eleve erősebben kötődött a haldoklóhoz vagy már gyerekként is sok veszteséget élt meg, az még mélyebben megszenvedi ezt az időszakot.
Az én esetemben is összeértek a múlt és a jelen sebei: régi és nem is olyan régi fájdalmak kavarogtak bennem, felidézve például a nagymamám elvesztését. Emlékeztem arra, hogy amikor ő ment el, még szinte gyerek voltam, és mai fejjel sok mindent egészen másképp csináltam volna. Most viszont kaptam egy esélyt arra, hogy a korábbi „hibáimat” jóvátegyem, másként csináljam, szépen búcsúzzak az egész család nevében, és némi belső megnyugvást adjak a haldoklónak abban a reményben, hogy talán még hallja a szavainkat.
Még túl friss ez az egész. Az emlékek és a megélések ott lebegnek a nappaljainkban és az éjszakáinkban, miközben a család minden tagja a maga módján próbálja feldolgozni a történteket.
Az előrehozott gyász nem jobb és nem rosszabb a halál utáni gyásznál – csupán egy másik dimenziója a fájdalomnak, amelynek megvan a maga nehézsége és paradox módon a maga ajándéka is, hiszen lehetőséget ad arra, hogy elköszönjünk, kimondjuk azt, amit korábban nem mertünk vagy nem akartunk.
Mégis nehéz olyasmiről beszélni, amit a külvilág ennyire nehezen ért meg, mert a társadalomban tabu olyankor gyászolni valakit, amikor fizikálisan még ott van velünk. Most azonban csak annyit tehetünk, hogy teret engedünk az érzéseinknek, és hagyjuk, hogy az idő megmutassa gyógyító erejét.
Következő cikkünkCsajos koktél, megértő barát, kiscica – Férfiakat kérdeztünk, mire vágynak (a szexen kívül)Szeretünk zavartalanul a semmibe bámulni, teljesen üres fejjel. Nulla gondolat. Ha ilyenkor megkérdezi a nő, hogy mire gondolunk, mi tényleg nem titkolózunk: teljesen őszintén mondjuk, hogy semmire. Nemzetközi piszoár-etikettet követelek! Hogy ez mit jelent? Hogy minden egyes férfi a másikhoz lehető legtávolabbi piszoárt…Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
