A self-care nem arról szól, hogy gyertyát gyújtasz, hanem hogy végre nemet mondasz!
Sokáig azt hittem, hogy a „self-care” egyenlő azzal, ha veszek egy illatos gyertyát, beülök a kádba, és legalább húsz percre kizárom a világot. És bár ezek a pillanatok tényleg segíthetnek lelassulni, idővel rájöttem, hogy a valódi önmagamról való gondoskodás nem mindig ilyen szép és nyugodt. Néha éppen a legnehezebb döntésekben rejlik. Abban, amikor nemet mondasz valamire – vagy valakire – még akkor is, ha tudod, hogy nem lesz könnyű.
Én is sokáig igent mondtam mindenre. Mert nem akartam megbántani senkit. Mert „úgy illik”. Mert egyszerűbb volt elviselni a fáradtságot, a stresszt és a belső feszültséget, mint kimondani azt, hogy most nem fér bele. Volt, hogy elvállaltam egy új projektet, miközben már az előzőt sem tudtam rendesen befejezni. Volt, hogy találkoztam valakivel, csak azért, mert „régen beszéltünk”, pedig legbelül tudtam, hogy most inkább csendet szeretnék, nem társaságot. És minden egyes ilyen alkalom után egy kicsit kevesebb maradt belőlem. Aztán egy nap, teljesen váratlanul kipukkant a lufi. Emlékszem, egy apróság miatt történt, valami, ami máskor biztosan nem viselt volna meg ennyire. Olvass még a témában
De akkor éreztem először azt a fojtogató érzést, hogy nem bírom tovább mindig mások ritmusához igazítani az életemet. És ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tanulni nemet mondani. Nem dühből, nem önzésből, hanem szeretetből saját magam iránt.
Az első „nem” után persze jött a bűntudat. Ismered azt a feszítő érzést, amikor valaki csalódottan néz rád, és te azon gondolkodsz, vajon most rossz ember lettél-e attól, hogy a saját határaidat védted? Aztán egyre több ilyen helyzet jött, és lassan kezdtem megérteni, hogy a „nem” valójában nem zár le semmit. Inkább teret nyit, időt, energiát és levegőt ad ahhoz, ami valóban számít.
Rájöttem, hogy a self-care nem mindig szép. Nem mindig rózsaszín habfürdő, néha inkább szürke hétköznapokból áll, ahol újra és újra ki kell állnod magadért. Néha azt jelenti, hogy lemondasz egy találkozót, mert túlterhelt vagy. Máskor azt, hogy elutasítasz egy együttműködést, mert nem érzed a helyén. És néha egyszerűen csak annyit, hogy nem válaszolsz azonnal minden üzenetre, mert most pihenned kell. Azóta másképp tekintek ezekre a pillanatokra.
Minden „nem” mögött ott van egy halk „igen” is a saját nyugalmamra, az alvásomra, a kreativitásomra, az egészségemre.
Igen arra, hogy jobban figyeljek magamra, és ne csak akkor, amikor már késő. Mert ha mindig másokat helyezünk magunk elé, előbb-utóbb üres kézzel próbálunk adni. És abból soha nem születik semmi jó.
