Emlékszem, amikor a véget nem érő hasfájásokat a véget nem érő fogzás, majd a véget nem érő „ovis” betegségek követték, akkor nem akartam elhinni az ismerősök intelmeit, miszerint „a gyerekek olyan gyorsan felnőnek”.
Most pedig azon kapom magam, hogy a lányom elmúlt 10 éves, csaknem jó rá a cipőm, és rövid időn belül biztos, hogy túlnő rajtam. Néhány éve nyilván nem erre az „örökérvényű megállapításra” lett volna akkor szükségem az ismerősöktől, de be kell látnom: igaz, hogy az ember kettőt pislog, és felnőtt a gyereke. Elképesztő belegondolnom, hogy még egyszer ennyi idő sem kell, és máris nagykorú lesz, ott áll az érettségi kapujában, és remélhetőleg legalább nagyjából tudni fogja, milyen irányba szeretné kiteljesíteni az életét.
Ma már belátom: az igazi változások nem a naptárban történnek, hanem azokban a pillanatokban, amikor észrevétlenül átlépünk egy láthatatlan határt. Amikor a megszokott rutinok helyét hirtelen átveszi egy újfajta bizalom, és ráébredünk: a gyerekünk nemcsak idősebb lett, hanem szép lassan önálló felnőtté érik a szemünk előtt. Olvass még a témában
A gyerekes videó nem más, mint kizsákmányolás – Ezért kellene a közösségi médiában betiltani a videókat, amin gyerekek szerepelnek
Újra beszélünk, de bárcsak ne tennénk – Amikor rájössz, hogy a legjobb barátnődből már csak egy kínos emlék maradt
Az örök panaszkodók, a kapcsolati drámázók és az életmódguruk: emberek, akiknek nem adok többé teret az életemben
4 dolog, ami milleniálsként nekem természetes, de örülök, hogy a Gen Z-nek már nem az
A türelem apró lépései
Az elmúlt években fokozatosan végigkövethettem, hogyan válik a lányom lépésről lépésre egyre önállóbbá. Voltak olyan helyzetek, amelyeket a kényszerű körülmények alakítottak, de alapvetően tudatosan igyekeztem arra nevelni, hogy ne mindig mástól várja a megoldást, hanem merje a kezébe venni az irányítást.
Ez szülőként nem feltétlenül kényelmes feladat – mindannyian ismerjük a kísértést: sokkal gyorsabb, egyszerűbb és biztosabb megcsinálni valamit a gyerek helyett, mert úgy garantáltan minden a mi elképzeléseink szerint alakul. Én viszont azt szerettem volna, hogy az önállóság a lányom számára ne egy újabb szorongató elvárás legyen, hanem egy olyan lehetőség, amelyhez sikerélmények társulnak.
Emiatt mindig figyeltem arra, hogy ne kérjek tőle olyasmit, ami meghaladja az életkorát vagy a pillanatnyi képességeit, de amit viszont meg tudott csinálni, ott igenis következetes voltam.
Az óvodakezdés, majd az iskolakapu átlépése természetesen óriási állomások voltak a mi életünkben is, mint ahogy az a büszke pillanat, amikor egyedül indulhatott itthonról az iskolába. Most, negyedik osztályosként már magától értetődően jön haza egyedül, jövőre pedig egy még nagyobb változás kapujában állunk: az ötödik osztállyal egy egészen új épületben folytatja majd a tanulmányait. Ezek mind olyan lépcsőfokok, amelyekkel egyre nagyobb teret nyer a saját életében, engem pedig újra meg újra emlékeztetnek arra, hogy a kislányom már rég nem az a csöpp és törékeny gyerek, akinek még minden apróságban a kezét kell fognom.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
