Az ősz mindig sajátos hangulatot hoz magával, de számomra az október és a november már jó ideje mély, érzelmileg terhelt időszaknak számít. Életem nagyobb veszteségei, testi-lelki fájdalmai valahogy mind ehhez az időszakhoz kötődnek, így ilyentájt az elmúlás gondolata óhatatlanul is közelebb kerül hozzám.
Sokáig nehezen találtam a helyem ebben a csendes, hűvös időszakban, ám néhány évvel ezelőtt egy különleges élmény teljesen új megvilágításba helyezte mindazt, amit az emlékezésről és az elengedésről gondoltam.
Korábban szinte ösztönösen hárítottam mindent, ami a Halloweenhez, a csontvázas motívumokhoz vagy éppen a mexikói halálkultúrához kapcsolódott. Ma már tisztán látom, hogy ez az elutasítás nagyrészt az ismerethiányomból fakadt: nem értettem a mögöttük rejlő szimbólumokat, így idegennek és távolinak, de mindenekelőtt nagyon furcsának és irreálisnak tűntek. Kicsit úgy álltam hozzájuk, mint a magyarok túlnyomó része a halotti torhoz – hogyan és főleg miért is lehetne ünnepelni a halált? Olvass még a témában
„Csak egyetlen százaléknyit akartam visszakapni a szingli barátnőim szabadságából” – így emészti fel a nőket az anyaság
„10 évig kerestem, és három országgal arrébb megtaláltam az anyámat” – Örökbefogadottak mesélnek róla, hogyan találták meg a rokonaikat
„Már nem tudok hason aludni” – nagymellű nők vallomásai
„Örülök, hogy megkért, de utálom a gyűrűmet” – Titkok, amiket évek alatt sem osztottunk meg a párunkkal
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
