Engem ez zavart a legjobban. Nem az, hogy a gyerekem hibázott, mert ki nem hagy otthon néha valamit nyolcévesen? Hanem az, hogy a tanár és köztem, illetve a tanár és Marci között teljesen kimaradt egy fontos lépés. Mintha a személyes kommunikáció helyett rögtön az írásos figyelmeztetés következett volna.
Nem a figyelmeztetés zavart, hanem az, hogy előtte senki nem szólt
Aznap este nem írtam alá az ellenőrzőt. Fogtam egy üres lapot, és írtam a tanárnőnek, hogy szeretnék beszélni vele, mielőtt bármit aláírok. Nem voltam goromba, nem fenyegetőztem, csak leírtam, hogy szívesen megoldjuk a problémát, de szeretném érteni, mi történt pontosan, és miért nem szólt korábban.
Másnap a folyosón találkoztunk, a szülői értekezlet előtt tíz perccel. A tanárnő éppen egy pohár kávét tartott a kezében, és amikor meglátott, már nála volt az ellenőrző is, mintha számított volna rá, hogy szóba hozom a bejegyzést. Olvass még a témában
Megkérdeztem, miért nem beszéltünk előtte. Azt válaszolta, hogy annyi gyerek van, és annyi mindenre kell figyelnie, hogy egyszerűbb, ha az ellenőrzőbe ír, így biztosan eljut az üzenet a szülőhöz.

Ez a mondat akkor jutott eszembe, amikor aznap este ránéztem a fiamra, és láttam, hogy szinte fél elém tenni az ellenőrzőt. Nyolcéves korában már megtapasztalta, milyen érzés, amikor egy papír előbb mond véleményt róla, mint hogy egy felnőtt leülne vele beszélgetni.
A folyosói beszélgetésünk nem lett hosszú, de furcsa módon mindkettőnknek jólesett. A tanárnő elmondta, hogy ő is fáradt, sok az adminisztráció, és egyszerűbb papírra vetni a problémákat, mint minden egyes szülővel külön egyeztetni. Én pedig elmondtam, hogy otthon igyekszünk odafigyelni, de szeretném, ha legközelebb előbb szólna, mielőtt ilyen bejegyzést ír az ellenőrzőbe.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






