Harmónia?
A férjem mindig olyan ember volt, aki mellett azt csinálhattam, amit akartam, semmibe nem szólt bele. Neki is megvolt a maga élete és nekem is, ami jól hangzik, de mai szemmel nézve inkább volt átok, mint áldás. Talán mai modern kifejezéssel élve „elkerülő személyiség” volt, aki nem látta – vagy úgy tett, mint aki nem látja – hogy alkoholista vagyok. Hétköznaponként már akkor elkezdtem inni, amikor hazaértem munkából és folyamatosan iszogattam az olcsó rozét, miközben főztem. Nem látszódott rajtam különösebben, hogy nem vagyok józan, a pia inkább lenyugtatott, mint feldobott.
Amikor hazajött megvacsoráztunk, majd én lefeküdtem és már rég az igazak (részeg) álmát aludtam, mire ő is ágyba bújt. Így éltünk laza nyolc éven keresztül – viszonylagos harmóniában – amíg az orvosom nem szólt, hogy vagy leteszem az üveget, vagy búcsút inthetek a májamnak. A házasságom sajnos áldozatul esett a leszokásomnak, mert józanul már nem bírtam elviselni ezt a szeretet nélküli, unalmas életet. A mai napig nem tudom, hogy a férjem tényleg nem tudta hogy iszom, vagy csak nem érdekelte. Szerintem az utóbbi.
