Éjjel fél egykor csörög a telefon, és te már a csengőhangból tudod, hogy megint ő az. Felveszed, mert szereted, mert fontos neked, és mert az elmúlt fél évben ez lett a megszokott rutin: ő sír, te hallgatsz, aztán megnyugtatod, hogy minden rendben lesz. Letéve a telefont azonban nem tudsz visszaaludni, ökölbe szorul a gyomrod, és reggel úgy ébredsz, mintha egész éjjel te sírtál volna, nem ő.
Ez a jelenség a pszichológiában nem ismeretlen, csak ritkán beszélünk róla ilyen hétköznapi helyzetben. A szakirodalom vikariáló traumaként, vagyis közvetett traumatizációként emlegeti azt az állapotot, amikor valaki más krónikus szenvedésének tartós, közeli tanúja lévén saját magán is stresszel járó tüneteket kezd mutatni.
Mit csinál ilyenkor az agyunk
A háttérben az áll, hogy az agyunkban lévő tükörneuronok nem tesznek éles különbséget aközött, hogy mi magunk éljük át a nehéz helyzetet, vagy csak nagyon közelről, nagyon sokszor halljuk valakitől, aki átéli. Amikor valaki hosszú perceken, órákon át osztja meg velünk a stresszét, a testünk részben ugyanazokat a fiziológiai válaszokat produkálja, mint amilyeneket az elbeszélő átél: megemelkedik a pulzus, feszül az izomzat, a kortizolszint hullámzik. Olvass még a témában
Egyszeri alkalommal ez semmiképp sem probléma, sőt, ez az empátia ára és ajándéka egyszerre. A gond akkor kezdődik, amikor ez a mintázat hétről hétre, hónapról hónapra ismétlődik anélkül, hogy a helyzet valóban változna, és anélkül, hogy nekünk lenne időnk kiszállni belőle.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
