Véleménycikk: Schuszter Borka
A kanapén ültem, és újra meg újra megforgattam az ujjamon a gyűrűt. Néztem, ahogy a kő megcsillan a fényben, és próbáltam hozzászokni a gondolathoz: menyasszony lettem.
Az előző napok olyan intenzívek voltak, hogy szinte alig tudtam követni őket. A párom megkérte a kezemet. És még ugyanazon a napon kaptam egy olyan szakmai ajánlatot is, amiről évek óta álmodoztam. Olyan lehetőség talált meg a semmiből, amely pontosan abba az irányba mutatott, amerre mindig is szerettem volna haladni.
Ha valaki kívülről nézte volna az életemet, valószínűleg azt mondja: micsoda szerencse. Micsoda váratlan fordulatok. Olvass még a témában
Rosszul érzed magad, ha véget ér a kedvenc sorozatod? Ez az oka
Az étellel örömet okozni az egyik legnagyobb boldogság számomra – interjú a Kálci receptjei blog megálmodójával
Az erdő nem ítélkezik: ezért hiszek jobban az erdei sétákban, mint a hosszú beszélgetésekben
Ezt csinálta a nagyim, ha menstruációs fájdalma volt
Én is ezt gondoltam először. Aztán ültem ott a gyűrűmmel, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek a dolgok valójában egyáltalán nem váratlanul történtek.
Persze maguk az események meglepetésként értek. Nem tudtam, mikor fog eljönni a lánykérés pillanata. Nem tudtam, mikor talál meg az a karrierlehetőség, amelyre olyan régóta várok.
De minél többet gondolkodtam rajta, annál világosabb lett: az elmúlt évek valójában mind ezekhez a pillanatokhoz vezettek.
Az út, ami idáig vezetett
A párommal évek óta szeretetteljes, stabil és boldog kapcsolatban élünk. Nem egyik napról a másikra lettünk olyan párrá, akik el tudják képzelni egymás mellett az életüket. Rengeteg közös élmény, nehézség, kompromisszum, nevetés és hétköznapi összetartozás építette fel azt a kapcsolatot, amelyben ma élünk.
Ugyanez igaz a munkámra is. Évek óta dolgozom többet, mint amennyit feltétlenül muszáj lenne. Tanulok, fejlődöm, új dolgokat próbálok ki, projekteket vállalok, kapcsolatokat építek. Nem azért, mert valaki garantálta volna, hogy egyszer majd megéri, hanem azért, mert hittem benne, hogy erre szeretnék haladni.
Mégis, valahogy soha nem tudtam igazán élvezni ezt az utat. Mert közben folyamatosan szorongtam.
Attól féltem, hogy a párom talán nem gondolja olyan komolyan a kapcsolatunkat, mint én. Hogy egyszer majd rájön, nem engem akar. Hogy én vagyok az egyetlen, aki a közös jövőről álmodozik.
A munkában pedig attól rettegtem, hogy hiába teszek bele ennyi energiát, valójában nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég kreatív. Nem vagyok elég tehetséges. Nem vagyok az az ember, akinek ilyen lehetőségek járnak.
A félelmeim az öröm útjában
Ma már visszanézve szinte furcsa látni, mennyire nem a valóságban éltem, hanem a saját félelmeimben. Miközben a kapcsolatom boldog volt, én attól féltem, hogy elveszítem. Miközben szakmailag fejlődtem, én attól féltem, hogy egy helyben toporgok. Miközben lépésről lépésre építettem azt az életet, amire vágytam, én folyamatosan arra készültem, hogy minden összeomlik.
A legkülönösebb felismerés pedig az volt, hogy ezek a szorongások nemcsak kellemetlenek voltak. El is vették tőlem az örömöt. Elvették az út szépségét. Annyira biztos voltam benne, hogy valami rosszul fog alakulni, hogy fel sem merült bennem: akár sikerülhet is.
Pedig végül sikerült. Talán ez tanulság lehet a jövőre nézve: nem kell automatikusan a legrosszabb forgatókönyvet írnom minden történethez. Lehet, hogy néha érdemesebb azt gondolni: akár még az is lehet, hogy minden jól alakul.
Nem azért, mert a világ mindig igazságos. Nem azért, mert a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét. Nem azért, mert minden történet boldog véget ér.
Hanem azért, mert ugyanannyi bizonyíték van arra, hogy a dolgok sikerülhetnek, mint arra, hogy kudarcot vallhatnak.
És ha valami mégsem úgy alakul, ahogy szeretném? Az sem feltétlenül a történet vége. Csak egy állomás. Utána pedig ki tudja, mi következik. Talán valami jobb. Talán valami egészen más. Talán végül mégis minden sikerül.
