Sokáig azt hittem, a düh rossz dolog. Valami, amit el kell nyomni, amit szégyellni kell, amit nem illik megmutatni. Aztán rájöttem, hogy valójában a düh az egyik legőszintébb érzelem, amit érezhetünk. Csak éppen nem mindegy, mit kezdünk vele.
A dühömet én is hosszú éveken át cipeltem magammal, sokszor anélkül, hogy igazán tudtam volna, mi is ez az érzés, vagy hogy honnan jön. Csak azt tudtam, hogy ott van bennem – mélyen, makacsul, évtizedek óta.
Sok olyan gyerekkori sérelmem van, amit a múltamból magammal hoztam. Olyan ijesztő helyzetek, amikor senki nem figyelt rám, amikor azt éreztem, nem számítok, amikor egyedül kellett megküzdenem azzal, amit gyerekként nem is értettem igazán. Ezek a sebek nem tűntek el attól, hogy felnőtt lettem. Csak más alakot öltöttek: néha szarkazmusban, néha túlzott érzékenységben, néha abban nyilvánulnak meg, hogy valakinek egy félmondata is aránytalanul fel tudott dühíteni.
Sok évnyi terápia és önismereti munka kellett ahhoz, hogy megértsem: a dühöm valójában egy jelzés. Azt mondja: „valami fájt, és senki nem vett róla tudomást.” És ez a felismerés mindent megváltoztatott. Mert rájöttem, hogy a düh nem az ellenségem – csak egy régi énem része, aki végre hallatni akarja a hangját. Olvass még a témában
Rám írt a férje, én meg csak tépelődöm: a helyzet, amiből nőként csak vesztesen jöhetsz ki
Nullától tízig: ennyire vagy kompatibilis a hónap szülötteivel, a Skorpiókkal
„A nőnek ez a luxus nem adatik meg” – ezért utálja a feleség, amikor a férje a kanapén tesped
„Megváltoztattam az összes előfizetése jelszavát” – Megcsalás utáni bosszútörténetek
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
