Mindenhonnan azt halljuk, a gyógyulás kulcsa a megbocsátás. Hogy az az utolsó lépés, amitől majd végre megkönnyebbülünk, és a múlt végre a helyére kerül. Én ebben nem hiszek.
A megbocsátás szép gesztus, de nem mindenkinek jár
Én például a mai napig úgy érzem: ha megbocsátanék azoknak, akik a gyerekkoromban cserbenhagytak, azzal eltörölném a fájdalmamat is. Mintha azt mondanám a gyerekkori énemnek: „látod, nekem sem számított, ami történt.” Márpedig számított. Ha akkor senkinek nem is, nekem most igen.
Ha elfelejteném, ha elengedném anélkül, hogy kimondanám, mi volt, azzal a legfontosabb üzenetet törölném ki: hogy én is számítottam. Hogy az a kislány, akinek fájt, aki félt, aki dühös volt, jogosan érezte ezeket az érzelmeket. Épp ezért nem a megbocsátás volt számomra a gyógyulás kulcsa, hanem az, hogy megtanultam együtt élni a dühömmel – anélkül, hogy hagynám, hogy felemésszen. Olvass még a témában
A kevesebb több: mégsem használ a szépségednek, ha sok fehérjét fogyasztasz?
A névszámod alapján ilyen az ideális partnered
Wellness, selfcare, énidő: tényleg pihentetnek, vagy nőként még ezt is produktívan kell csináljuk?
„Egymás mellett álltunk a 20 éve készült fényképen” – Párok, akik sorsa hamarabb keresztezte egymást, mint hitték
Egyszer valahol azt olvastam: „haragudni olyan, mint mérget inni, és várni, hogy a másik betegedjen meg tőle.”
És ez így is van. A düh, amit évekig magamban tartottam, lassan elkezdett engem rombolni. Nem azoknak ártott, akik megbántottak, hanem nekem, aki újra és újra átélte a régi fájdalmakat. Ekkor értettem meg, hogy a dühöt le kell választanom a megbocsátásról. Mert a dühöt elengedni nem azt jelenti, hogy felmentek bárkit is – csak azt, hogy nem hagyom, hogy tovább irányítson.
Az érzéseinket persze nem lehet egyszerűen kikapcsolni. Nem lehet megparancsolni nekik, hogy „mostantól ne legyél.” De megtanulhatunk figyelni rájuk, és megtanulhatjuk a helyükön kezelni őket. Ma már, amikor érzem, hogy feszít valami belül, megállok. Felismerem a dühömet, és hagyom, hogy létezzen, de nem ültetem azonnal a kormány mögé, és nem adom át neki az irányítást.
Inkább megkérdezem tőle: „Honnan jössz? Mit akarsz most mondani nekem?” És legtöbbször gyorsan kiderül, hogy nem is a jelen helyzetről szól. Hanem valamiről, ami régen történt, és amit akkor senki nem hallgatott meg.
Ilyenkor elképzelem azt a kislányt, aki bennem lakik. Aki dühös, mert fél, mert tehetetlen, mert nem kapott védelmet. Most a felnőtt énem odamegy hozzá. Nem kérem, hogy nyugodjon meg. Csak ott vagyok vele, és megígérem neki, hogy most már én vigyázok rá. Nem kell neki megoldania a helyzetet, nem kell pánikba esnie, nem kell félelmében szabadjára engednie a pusztító dühöt, mert itt van egy felnőtt, én, aki megoldja a helyzetet. Aki majd tudja, mit kell tenni, hogy biztonságban legyünk.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
