Nem vagyok egyedül, ha azt mondom: vannak peches napok az életemben. Napok, amikor minden igyekezetem ellenére sem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan én azt szeretném, és ahogy előre elterveztem.
Már a reggeli ébredés sem olyan zökkenőmentes, mint máskor – mintha lenne valami figyelmeztető feszültség a levegőben – bedagadt szemekkel botorkálva csaknem hasra vágódom a hűtőszekrény zsinórjában. De sebaj – legalább felébredtem. Aztán persze beindul a gépezet: a kenyérpirító megégeti a kenyeret, kifut a tej – elárasztva az egész mikrót, elfogyott az édesítőm, mellészórom a kakaót – természetesen a frissen mosott hófehér csipketerítő kap belőle a legtöbbet. De nyugodt vagyok: ez csak egy átlagos reggel – bagatell történésekkel.
Aztán talpig díszben – indulásra készen indítanám a kocsit… naná… Nem indul. Szülői segítségért kiáltok – de hiába a szakértelem nem tudunk életet lehelni a kicsikébe. Nincs mit tenni – módosítani kell a napi teendők sorrendjét (még szerencse, hogy nem vagyok időhöz kötve). Ezért, amíg apu a kocsival barátkozik, én segítek anyunak – összeszedjük a szennyest – beprogramozzuk a mosógépet… Minden sínen van…
Egészen fél óráig, amikor is varázsütésre leáll a gép, és nem hajlandó dolgozni. Nem folytatom… Bosszúság-bosszúság hátán. Kénytelenek vagyunk megbarátkozni vele: nem mindig mi irányítjuk az életünket – sokszor az élet dönti, el mi minden történjen velünk. Bosszúságok ide vagy oda – a délelőtti napsütés úgyis elűzi a stresszt: hisz élni csodálatos.