Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.
Beállítom a Google-benAz Életmód rovat legjobbjai minden kedden a postaládádban
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
Kis kezek
Régi családi sztorink: Nagybátyám lánya 11 évesen váratlanul meghalt. Egy évvel később a húga (anyám) és apám – akivel akkor pár hónapja jártak – vigyáztak a házra, amíg nagybátyámék elutaztak. Amíg anyám a pakolászott, apám játszott a nappaliban a zongorán. Kétszer is érezte, hogy valami megsimítja a lábát, de azt hitte, a macska. Aztán hátraugrott, mert egy kis kezet érzett, ami megfogta a bokáját, de nem volt ott senki. Mikor felment anyámhoz az emeletre, az egyből látta, hogy történt valami, mert apám falfehér volt. Apám elmesélte a kezeket, mire anyám is elsápadt, ugyanis unokahúgom szokása volt, hogy miközben nagybátyám zongorázott, viccből megfogta a bokáját.
Szellemjárta mentőautó
Volt egy mentőautónk, amiről mindenki tudta, hogy szellemek lakják, szinte mindenki tapasztalt valami furcsaságot, aki dolgozott már abban a kocsiban. Egyik hajnalban a társammal egy kietlen városszéli terepen voltunk, amikor egy hangos döngést hallottunk hátulról. Elől ültünk, hátul nem volt senki, ezért értetlenül egymásra néztünk, mert tisztán hallottunk mindketten, ahogy egy oxigénpalack sziszeg és egy férfihang ezt mondja: „Úristen, én most haldoklom?” Mikor pár perc múlva remegve hátramentünk, minden palack egyben volt és senki nem volt ott.
Olvass még a témában
„Nem próbált jó anya lenni, csak annak akart tűnni” – nárcisztikus szülők és szokásaik
„Bevásároltam, fürdetésre otthon voltam, mesét olvastam, a feleségem mégis kifakadt, hogy mindent ő csinál” – Apaság férfiszemmel
Mennyire ismered a halloweeni babonákat és szokásokat? Tedd próbára a tudásod!
Tényleg minden rosszból tanulunk valamit, vagy ezzel is csak nyomasztjuk magunkat?
A szellembarát
Három évig laktunk egy vidéki házban amikor gyerekek voltunk és abban a házban volt egy szellem, egy kisfiú. A nővéremmel akkoriban 7 és 10 évesek voltunk, „Tomi” pedig sokszor „játszott velünk”. Már nem emlékszem, honnan tudtuk, hogy kisfiú, de Tomi sokszor eldugta a cipőnket vagy összekeverte a játékainkat, reggeli közben elcsente vagy odébb tette a kanalunkat. Nem féltünk tőle, egyszer az is előfordult, hogy kerestem a tollam - amit Tomi eltett - de leckét kellett írnom és mondtam neki, hogy most menjen inkább húgomat szórakoztatni, nem érek rá. Fél óra múlva hallom, ahogy hugi kiabál, hogy „Jajj, Tomi, nemár!” Miután elköltöztünk, nem érzékeltük többé Tomit, a szüleink sosem hitték el, hogy ő létezik, de mi a mai napig emlegetjük.
A cikk folytatódik, lapozz!
