Gyerekkoromban kertesházban éltünk, egyszer sem voltam játszótéren azért, hogy ott üssem el az időt. Ott volt a kert, ahol kedvemre szaladgálhattam, áthívhattam a barátaimat, vagy én mehettem hozzájuk. Anyukám nem aggódott, csak sötétedésig haza kellett érnem. Nagyon jó volt így gyereknek lenni. Én ennek ellenére szerettem volna olyan anyuka lenni, aki minden nap gyerektársaságba hordja a totyogóját, hogy megfelelő közegben szocializálódhasson. Hát, ez nem így sikerült…
Ez volt régen…
Az első lányom kiskorában – vagyis 14 éve – a játszótér volt az a hely, ahol néha kiengedtük a gőzt ovi után. Amikor már nem kellett annyira figyelnem minden pillanatban, hogy épp honnan készül leesni, megismerkedhettem a többi anyukával. Sok barátnőm lett, akik szintén a játszótéren próbáltak szert tenni néhány felnőtt társaságára. Amikor az ember csak a gyermekével tölti a napjait, felüdülés néhány hasonló gondolkodású felnőttel is együtt lenni.
A játszótér betöltötte egy jó kis közösségi tér szerepét, ahol az anyukák beszélgethettek, eszmét cserélhettek, a gyerekek pedig nagyokat játszhattak. Egy pillanatig nem éreztem magam rosszul a társaságukban. Mindenki törődött a másikkal, és a gyerekekkel is. Nem néztünk át egymáson, és figyeltünk egymás gyerkőceire. Nem volt rossz érzésem, ha menni kellett, de akkor sem, ha épp nem volt kedvünk játszóterezni. Nem beszélt senki a hátunk mögött, és nem néztek ki a következő alkalommal. Ennek ellenére nem sokszor mentünk. Az ott szerzett barátságok sem bizonyultak túl szorosnak. De szép emlék maradt ez a korszak. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
