Két gyerekem van. Az egyikkel jártam játszótérre, a másikkal igyekeztem kerülni. Ennek több oka is van. Az életben amúgy is sok a stressz, minek még tetézni azzal, hogy egy játszótéren is szenvedjek tőle?
Gyerekkoromban kertesházban éltünk, egyszer sem voltam játszótéren azért, hogy ott üssem el az időt. Ott volt a kert, ahol kedvemre szaladgálhattam, áthívhattam a barátaimat, vagy én mehettem hozzájuk. Anyukám nem aggódott, csak sötétedésig haza kellett érnem. Nagyon jó volt így gyereknek lenni. Én ennek ellenére szerettem volna olyan anyuka lenni, aki minden nap gyerektársaságba hordja a totyogóját, hogy megfelelő közegben szocializálódhasson. Hát, ez nem így sikerült…
Ez volt régen…
Az első lányom kiskorában – vagyis 14 éve – a játszótér volt az a hely, ahol néha kiengedtük a gőzt ovi után. Amikor már nem kellett annyira figyelnem minden pillanatban, hogy épp honnan készül leesni, megismerkedhettem a többi anyukával. Sok barátnőm lett, akik szintén a játszótéren próbáltak szert tenni néhány felnőtt társaságára. Amikor az ember csak a gyermekével tölti a napjait, felüdülés néhány hasonló gondolkodású felnőttel is együtt lenni.
A játszótér betöltötte egy jó kis közösségi tér szerepét, ahol az anyukák beszélgethettek, eszmét cserélhettek, a gyerekek pedig nagyokat játszhattak. Egy pillanatig nem éreztem magam rosszul a társaságukban. Mindenki törődött a másikkal, és a gyerekekkel is. Nem néztünk át egymáson, és figyeltünk egymás gyerkőceire. Nem volt rossz érzésem, ha menni kellett, de akkor sem, ha épp nem volt kedvünk játszóterezni. Nem beszélt senki a hátunk mögött, és nem néztek ki a következő alkalommal. Ennek ellenére nem sokszor mentünk. Az ott szerzett barátságok sem bizonyultak túl szorosnak. De szép emlék maradt ez a korszak.
Ez van ma…
A játszótér a második gyerkőcöm kisgyerek korában egy egész más terep volt, és ma is ez a jellemző. Egy olvasztótégely, ahol már nem az számít, hogy a gyerekek és a szülők is minőségi időt töltsenek el, hanem egész más. Rájöttem, hogy teljesen és totálisan antiszociális vagyok. Az anyukák egymás háta mögött kibeszélik egymást, rosszat mondanak egymásról és a gyerekekről is. Megdöbbentő számomra, hogy ez tényleg valóság. A tapasztalatom az sajnos, hogy ez a játszótéri dolog az élet más területein is jellemző. A nők nehezen viselik egymást, nehezen tudnak más sikerének őszintén örülni.
No, de visszatérve a játszótérre… Véleményem szerint valójában kétféle anyatípus van, aki kijár a játszótérre: az egyik az, aki mindig, minden körülmények között megy a gyerekkel a játszótérre, ahol mindenkivel jól szót ért, a gyerekeket is már névről ismeri. Közben persze mindenkiről van kialakult (rossz) véleménye, és ezt meg is osztja az aznap kiválasztott másik anyukával. A második típusú anyuka nem igazán játszóterezős típus. Gyorsan letudja a dolgot, ha már nagyon muszáj. Én, azt hiszem, mindig is ez a típus voltam, csak eleinte a gyerekem miatt próbáltam ezt nem észrevenni.
A második kislányommal sokkal ritkábban voltunk játszótéren, inkább kerültem ezt a közeget egy-egy kellemetlen tapasztalat miatt. A kislányom sem volt annyira játszótér-imádó. Mostanában egy barátunk kisfiával jutottam el újra egy helyi játszótérre. A fent leírtak két-három órás ottlétből is világosak voltak számomra.
Amíg ott voltam, folyamatosan érezni lehetett egy bizonyos meghatározhatatlan feszültséget a levegőben. Az anyukák egyszerűen utálták egymás gyerekeit. Nem bírták elviselni, ha az egyik nem úgy játszik, ahogy szerintük kellene, de persze nem szóltak érte, mert kerülték a nyílt konfrontációt. Pillanatok alatt rájöttem, hogy a játszótéren teljesen és totálisan antiszociális vagyok…
Nem éreztem jól magam
Rossznak éreztem magam attól, hogy nem kizárólag bioétellel etetem a gyerekeimet, nemcsak kistermelőtől vásárolok, hanem néha beugrom valamelyik multi boltjába is, ha épp úgy egyszerűbb. Béna anyának éreztem magam, amiért a gyerekeimet engedem tévézni néha. Vágni lehetett a rosszindulatot és a Kellemetlen volt. Az ember pedig miért is menne olyan közegbe, ahol nem érzi jól magát?
Egy játszótérnek vidám helynek kéne lennie. Olyannak, ahol minden gyermek jól eljátszhat, és a szüleik elbeszélgethetnek a mindennapokról.
Bizonyára vannak anyukák, akik itt szerezték életük legjobb barátját, és nem értenek egyet velem. Ez természetes, hiszen ez az én tapasztalatom. Bizonyára vannak olyan játszóterek is, mint a mesékben, ahol csodás homokvárakat építenek a gyerekek és az anyukák, majd mind nevetve indiánszökdelnek körbe-körbe.
De a valóság az, hogy a szülők a gyerekekkel együtt leviszik a játszótérre a napi gondokat, a stresszt és sokszor a munkát is. Mindezt pedig elbújtatják egy olyan álca mögé, hogy jó szülők, mert egész délután a gyerekeikkel játszótereztek. Lehet, hogy jobb lenne, ha mesélnének a gyermeküknek, tényleges időt eltöltve vele. De érdekesebb inkább véleményt alkotni egymásról… Érdekes, nem?