Vallásos, de nem mélyen vallásos nevelésben részesültem. A családomban senki nem volt hívő, nem kényszerítettek a vallásosságra, mégis természetes volt, hogy a katolikus értékrend áll majd közel hozzám.
Akkoriban még nem volt kérdéses, hogy megkereszteljenek, járjak hittanra, aktívan részt vegyek a vallásos ünnepeken. Aztán én is beléptem a kamaszkorba, amikor számos kérdés felmerült bennem és a vallásos keretek ellen is lázadozni kezdtem. Egészen addig, amíg el nem kezdődtek a filozófiaóráim. A tanárom feltett egy egyszerű kérdést, amiből rájöttem, valami nagyon nincs rendben a vallásokkal, és ha valami, akkor ez a világ tényleg távol áll tőlem. Talán a gyerekkori élmények miatt, talán azért, mert nem tudok attól elszakadni, hogy az emberi mivoltunknak többnek kell lennie puszta fizikai törvényszerűségnél, nem tartom magamat teljesen ateistának. Ugyanakkor semmiképpen sem gondolom úgy, hogy csak egyetlen igaz vallás létezhet. Sőt, az én szememben a vallások sokkal többet ártottak már az emberiségnek, mint amennyit profitálhattunk belőlük.
Úgy döntöttünk, a kislányunkat már nem kereszteljük meg és nem is irányítjuk semmilyen vallás felé. Inkább az értékrendjét próbáljuk úgy alakítani, hogy a – szerintünk – helyes és társadalmilag is hasznos úton haladjon.
