Annak a generációnak a tagja vagyok, akik reflexből nyúlnak a telefonjukért, ha egy percre meg kell állni. Sorban állás, villamosra várás, fogorvosi rendelő – amint lelassul a világ körülöttem, automatikusan bekapcsol a késztetés: nézzünk rá a képernyőre! Talán az is ismerős sokaknak, hogy ha nem tudom a telefonom képernyőjét görgetni, egyenesen feszengek egyedül a nyilvános helyeken.
Sokáig eszembe sem jutott, hogy ez nemcsak időkitöltés, hanem valami mélyebb hiányt is jelez. Aztán egy nehéz szakítás után, amikor tudatosabban kezdtem foglalkozni a mentális egészségemmel, feltűnt, mennyire képtelen vagyok csak úgy… lenni. Nem dolgozni, nem nézni valamit, nem beszélgetni, nem hallgatni egy podcastot – csak egyszerűen egyedül lenni a gondolataimmal. Ijesztő volt egyedül, csendben létezni. És éppen ez az ijesztő érzés ébresztett rá, hogy ez a fajta nyugtalanság már nem egyszerűen egy rossz szokás, hanem függőség. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen az.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
