Annak a generációnak a tagja vagyok, akik reflexből nyúlnak a telefonjukért, ha egy percre meg kell állni. Sorban állás, villamosra várás, fogorvosi rendelő – amint lelassul a világ körülöttem, automatikusan bekapcsol a késztetés: nézzünk rá a képernyőre! Talán az is ismerős sokaknak, hogy ha nem tudom a telefonom képernyőjét görgetni, egyenesen feszengek egyedül a nyilvános helyeken.
Sokáig eszembe sem jutott, hogy ez nemcsak időkitöltés, hanem valami mélyebb hiányt is jelez. Aztán egy nehéz szakítás után, amikor tudatosabban kezdtem foglalkozni a mentális egészségemmel, feltűnt, mennyire képtelen vagyok csak úgy… lenni. Nem dolgozni, nem nézni valamit, nem beszélgetni, nem hallgatni egy podcastot – csak egyszerűen egyedül lenni a gondolataimmal. Ijesztő volt egyedül, csendben létezni. És éppen ez az ijesztő érzés ébresztett rá, hogy ez a fajta nyugtalanság már nem egyszerűen egy rossz szokás, hanem függőség. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen az.
A függőség hátterében a dopamin áll
A dopamin a boldogsághormon, amit az agyunk akkor bocsát ki, ha valami újdonság történik, ha valami inger ér minket. És a közösségi média, a folyamatos pörgés pont ezt használja ki. Egy új komment, egy like, egy értesítés – mindegyik apró dopaminfröccs. És minél többször kapjuk meg ezt, annál inkább hozzászokunk. Egy idő után az agyunk unatkozni kezd, ha nincs inger, és már csak a következő adagra tud koncentrálni. Olvass még a témában
Az, hogy a dopamint hajtjuk, teljesen normális emberi dolog – de amikor ehhez nem kell befejeznünk egy feladatot, észrevennünk valamit a környezetünkben vagy egyáltalán bármit is tennünk, csak egy képernyőt bámulnunk, az súlyos következményekkel járhat.
Amikor nem jön a dopamin, azt érezzük, hogy unatkozunk. Várjuk, hogy történjen valami. És ha ezt a várakozást nem nyomjuk el valamivel, felbukkan, amit a háttérbe próbáltunk szorítani. Az érzések. A szorongás. A szomorúság. Az emlékek. Néha csak úgy egyszerűen a saját gondolataink, amiktől már szintén sikerült elszoktatnunk magunkat.
Tudatos semmittevés
Ezt a felismerést követően tudatosan kezdtem időt találni arra a napomban, hogy nem csináljak semmit. Eleinte nagyon nehéz volt. Tényleg szinte elvonási tüneteket produkáltam: nyugtalanságot, türelmetlenséget, azt éreztem, hogy „el kellene foglalnom magam”. De próbáltam kitartani. És megérte.
Idővel elkezdtek felszínre jönni régi emlékek. Jobban megfigyeltem a környezetemet. Észrevettem a mintákat a csempében, az arcokat a rendelőben. Felfedeztem a zenét a papírok tologatásában egy kormányablakban. Egyszer egy parkban üldögélve láttam levelet enni egy csigát. Soha korábban nem láttam enni egy csigát.
De ami a legfontosabb, hogy azzal, hogy teret engedtem az unalomnak, és így a kívülről és belülről, de nem egy képernyőből vagy fülhallgatóból jövő ingereknek, a kreativitásom is az egekbe szökött. Nemcsak jobban megismertem a saját érzéseim gyökereit – és ezzel képessé váltam tudatosabban menedzselni őket – de sokkal jobb ötleteim lettek például az íráshoz, alkotáshoz is.
Ma már tudatosan unatkozom, bár nem nevezném ezt igazából unatkozásnak. Sokkal inkább várakozásnak. Csendes befelé és kifelé figyelésnek, aminek köszönhetően igazán jelen lehetek. És érdekesebb dolgokat tapasztalhatok meg, mint amit egy telefon kijelzője bármikor adni tudna.
