Ismerős az az érzés, amikor reggelente a roskadásig telt polcok előtt állsz, mégis úgy érzed, egyetlen vállalható szetted sincs?
Én évekig vívtam ezt a reménytelen csatát a gardróbommal, mire rájöttem: a megoldást nem a huszadik leárazott blúz jelenti, hanem egy olyan felismerés, ami alapjaiban írja át a tükörképet. Egyetlen délelőtt elég volt hozzá, hogy megvilágosodjak: az igazi stílus nem a pénztárcánkon, hanem egy kis bátorságon és jó adag önismereten múlik.
Sokáig én voltam a fekete koronázatlan királynője
Persze, ma is imádom az eleganciáját, de rá kellett jönnöm, hogy egy idő után már nem stílusból hordtam, hanem megszokásból. A sötét tónusok lettek a láthatatlanná tévő köpenyeim: ha tanácstalan voltam, vagy épp nem éreztem magam csúcsformában, csak előkaptam egy fekete felsőt – amihez természetesen fekete nadrág és fekete cipő dukált. Bár titokban vágytam a magazinokban látott pasztellszínek lágyságára, rajtam valahogy sosem úgy mutattak, ahogy elképzeltem. Ekkor szántam rá magam a színtanácsadásra. Éreztem, hogy ha nem akarok örökre a „biztonsági játék” csapdájában ragadni, a lelkemnek és a gardróbomnak is szüksége van egy tudatos frissítésre. Olvass még a témában
Amikor a tükör végre nem hazudik
A tanácsadáson ért az első igazi sokk, a szó legjobb értelmében. Ahogy a szakértő hölgy elkezdte próbálgatni rajtam a kendőket, hirtelen összeállt a kép: azért nem működtek rajtam a finom pasztellek, mert az én típusomhoz a vibráló, élettel teli színek passzolnak. Be kell vallanom, eleinte szabályosan megijedtem a királykék és a magenta látványától. Én, aki a smaragdzöldet is csak félve mertem bevállalni, hirtelen ott ültem a tükör előtt, és azt láttam, hogy az élénk színektől egyszerűen felragyog az arcom.
A tanácsadó végtelen türelemmel bátorított, rávilágítva, hogy ez egy folyamat: aki egyszer meglátja, mennyit ad az önbizalmának egy jól megválasztott árnyalat, az idővel egyre természetesebben fog beleállni a saját, valódi színeibe.
A nap végére nemcsak a ruhák, hanem az ékszeres dobozom sorsa is eldőlt. Óriási segítség volt, hogy kiderült: az arany sárgítja az arcomat, így gond nélkül adtam túl a régi darabjaimon, hogy helyet adjak a fehéraranynak, a palládiumnak és az ezüstnek. És óriási mázlim volt: kiderült, hogy a fekete iránti rajongásom nem volt teljesen alaptalan, hiszen ez az egyik olyan szín, ami – ha megfelelően használom – kifejezetten jól áll. Ma már sokkal kevesebb feketét hordok, de ha mégis, azt már nem rejtőzködésből, hanem tudatosan teszem.
Magabiztosság a szürke hétköznapokon is
Néhány év távlatából már megértő mosollyal nézek vissza a régi, egyszínű önmagamra. A nyári ruhatáramat teljesen lecseréltem, és odáig jutottam, hogy a feltűnő, mintás nadrágoktól sem jövök zavarba. Azért egy kicsit a téli szezonnal még hadilábon állok– a szürke, rövid nappalokon nehezebb összeegyeztetnem a belső igényemet az élénkséggel, mert a legszívesebben egy meleg pulóverbe gubóznék egész napra. Az egyik legpozitívabb változásra mégsem az öltözködés, hanem a vásárlási rutinom átalakulásában bukkantam rá: teljesen megszűnt a céltalan bolyongás és az impulzusvásárlás. Egyetlen ruhám sem végzi már a szekrényem alján elfeledve, mert pontosan tudom, mi az, ami ragyogóvá teszi az arcomat – a többi árnyalatot a válogatás során meg se nézem.
Úgyhogy az a pár óra, amit a színeim megtalálására szántam, nekem olyan befektetés volt, aminek a hasznát egy életen át élvezni fogom. Persze ma is vannak napok, amikor csak a legpuhább, legszürkébb pulóverre vágyom, és ez így van rendjén – nem kell mindenáron ragyogni, de jó érzés tudni, hogy bármikor megtehetem, ha épp ahhoz van kedvem.
