Erre rám nézett, és kimondta azt a mondatot, amit mostanában egyre gyakrabban hallok:
„De már olyan régen együtt vagyunk! Most dobjak ki hat évet az ablakon?”
Értem ezt az érvet. Tényleg értem.
Ahogy öregszem, úgy öregszenek a barátnőim is. Huszonévesen még könnyebb volt azt mondani, hogy „majd jön más”. Harmincöt–harmincnyolc évesen már közös lakás, közös kutya, közös baráti társaság, közös karácsonyok, közös nyaralások, közös rutinok vannak. Néha gyerekek is. Egy teljes élet, amit elképesztően ijesztő újra felépíteni. Olvass még a témában
„Szeretném, ha tudnád, hogy a férjemmel találkozgatsz” – 3 nő, aki utólag jött rá, hogy szerető státuszba került
Amióta nem beszélünk meg minden konfliktust azonnal, sokkal jobb lett a párkapcsolatunk
Csak évek után vallotta be a vőlegényem, hogy a tájszólásom miatt majdnem nem hívott el randira
A transzgenerációs minta, amit ki kellett oldanom ahhoz, hogy igazi társa lehessek a férjemnek
Teljesen emberi, hogy ilyenkor kapaszkodunk az eltelt évekbe
Csakhogy szerintem az idő önmagában nem érték. Nem attól lesz jó egy kapcsolat, hogy régóta tart.
Attól lesz jó, hogy ma is van benne kölcsönösség, figyelem, tisztelet, kíváncsiság. Az a szándék, hogy ha valami elromlik, akkor mindketten leüljetek, és megpróbáljátok megjavítani.
Ha ezt látom egy kapcsolatban, én vagyok az első, aki azt mondja: ne adjátok fel túl hamar. Egy hosszú kapcsolatot nem kell kidobni az első komolyabb válságnál. Lesznek rossz időszakok. Lesznek olyan évek is, amikor több munkát igényel szeretni egymást.
De ehhez két ember kell.
Ha csak az egyik akarja megérteni a másikat, csak az egyik olvas önismereti könyveket, csak az egyik kezdeményez beszélgetéseket, csak az egyik keres terapeutát, csak az egyik próbál változtatni, akkor az már nem közös munka. Az túlélési gyakorlat.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
