Mikor Paris Hilton elindította saját Youtube-csatornáját, az első videó, amit megnéztem az volt, amin lasagnát süt és el is küldtem a linket barátaimnak, mert félóra felhőtlen szórakozás, ahogy próbál eligazodni a konyhában.
Az ajánlott videók között aztán hónapokkal később megláttam a majdnem kétórás dokumentumfilmjét és szórakozottan rákattintottam. Arra gondoltam, ugyan mégis mi lehet annyira érdekes ebben a nőben, amit ilyen hosszú ideig kell taglalni. Aztán két óra múlva könnyes szemmel bámultam a laptop képernyőjét és csak arra tudtam gondolni, hogy a világ tartozik Paris Hiltonnak egy hatalmas bocsánatkéréssel.
Az első dolog, ami feltűnt a film első perceiben az volt, hogy Paris normális hangon beszél. Nem a tőle megszokott kislányos, affektáló hanglejtéssel kommunikál, hanem kifejezetten kellemes, mély hangja van. Ez egyből rávilágít, hogy amit ez a nő magából mutat a külvilágnak, csak egy színjáték. Ezek után ösztönösen tudni akartam, hogy akkor milyen is ő valójában.
A filmben azt mondja:
„Az emberek szerint én voltam az első influenszer, de én azt érzem, hogy ezzel egy szörnyeteget teremtettem.”
Először is amíg barátnője, Kim Kardashian napi szinten képernyőn van valóságshowjával, addig Paris az elmúlt években inkább eltűnt. Ettől függetlenül nem tétlenkedett, hanem felépített egy birodalmat. Csaknem húsz saját márkájú terméket forgalmaz, szórakozóhelyeket nyitott a világ több országában és emellett DJ-ként is dolgozik, egymillió dolláros gázsival fellépésenként. Élete folyamatos magányos utazás és munka. Elmondása szerint először az volt a célja, hogy százmillió dollárt keressen saját erőből, most pedig, hogy ez már megvan, egymilliárd dollár a célja.
De miért hajtja magát ennyire az, aki amúgy is gazdag családba született? Emögött egy sötét titok lappang, amiről Paris eddig sosem beszélt senkivel. Valójában a dokumentumfilmjében is csak azt akarta megmutatni, hogy ő nem egy üresfejű Barbie, hanem egy keményen dolgozó üzletasszony, csak a rendezőnővel olyan baráti kapcsolatba került, hogy az rá tudta venni arra, hogy álljon elő történetével.
Parist kiskori beceneve „Star” volt, tehát szülei mindig is híres csillagnak szánták. Nagymamája folyton Grace Kellyhez és Marilyn Monroehoz hasonlította, ő pedig ezen nyomás alatt igyekezett élni gyermekkorát. Mikor középiskolás korában New Yorkba költözött a család, Paris olykor kiszökött bulizni, ahogy akkoriban minden tini. Szülei húgával együtt a széltől is óvták, nem járhattak sehova, aranykalitkában éltek. Paris azt mondja, nem csinált semmi rosszat, csak párszor kiszökött osztálytársaival a diszkóba. Szülei viszont – amint nem illett bele maradéktalanul a ráerőltetett jókislány szerepbe – inkább bentlakásos iskolába küldték. Ezek az úgynevezett „érzelmi fejlesztő” intézmények mind távoli, vidéki iskolák voltak, ahol a fiatalok kedvét kemény fizikai munkával és vasszigorral próbálták elvenni a bulizástól és lázadástól.