Az önszabotázs ritkán néz ki úgy, mint amire a szó alapján számítanánk. Nem tudatos önpusztítás, hanem apró, logikusnak tűnő döntések sorozata, amelyek mindig éppen akkor lépnek életbe, amikor a tét a legnagyobb. A pszichológiában ezt a jelenséget self-handicappingnek nevezik: olyan viselkedésmintának, amellyel előre beépítünk egy kifogást a kudarcra, hogy ne a képességeinket kelljen hibáztatnunk, ha nem sikerül. A kutatók, köztük Edward Jones és Steven Berglas, már a hetvenes években leírták, hogy az emberek hajlamosak maguk alá tenni a saját teljesítményüket, ha fenyeget a nyilvános kudarc lehetősége.
A halogatás, ami valójában érzelemszabályozási hiba
A halogatás legtöbbször nem lustaság kérdése. Tim Pychyl kanadai pszichológus, a Carleton Egyetem kutatója évtizedeken át vizsgálta a jelenséget, és arra jutott, hogy a halogatás alapvetően nem időgazdálkodási probléma, hanem a kellemetlen érzések elkerülésének egy formája. Amikor egy feladat szorongást, unalmat vagy kudarctól való félelmet vált ki, az agyunk rövid távon megjutalmaz minket azzal, ha elhalasztjuk. A probléma az, hogy a megkönnyebbülés csak pillanatnyi, utána pedig a bűntudat és a szorongás tovább nő, ami még nehezebbé teszi a nekikezdést.
Ez a fajta halogatás különösen gyakori olyankor, amikor a feladat szorosan kapcsolódik az önértékeléshez. Minél fontosabb nekünk, hogy jól teljesítsünk, annál nagyobb a tét érzelmileg, és annál csábítóbb az elodázás.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
