Balatonszemesen volt a nagyszüleim háza, egy alacsony, zöld zsalus épület, tíz percre a strandtól. Minden júliusban ott töltöttem három hetet, és minden áldott reggel, még mielőtt a fürdőruhámat magamra kaptam volna, elhangzott ugyanaz a mondat: „Ne egyél olyan sokat, mert megint hízni fogsz, aztán nem veszed fel a bikinit.”
Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor ez elkezdődött, és tizenhat, mire végre nem hallottam meg. Közben nyolc nyár telt el úgy, hogy a reggelinél már ott ült bennem a szorongás: vajon most hány szelet kenyeret vehetek, vagy ha kérek még egy kanál lekvárt, azt megjegyzi-e magában, hogy holnap majd megint szóvá teszi.
Nem a rosszindulat beszélt belőle
A nagymamám nem volt rossz ember. Sőt, azt hiszem, azt gondolta, hogy szeretetből mondja. Ő maga egész életében küzdött a testével, a hatvanas-hetvenes években nőtt fel, amikor a vékonyság volt az egyetlen elfogadható forma, és ezt a mércét egyszerűen továbbadta, mint egy családi ékszert, amit muszáj viselni, akár tetszik, akár nem. Olvass még a témában
„Elutaztam volna egy hétvégére a csajokkal, de a férjem képtelen volt megugrani a feladatokat” – A feleség nem válni akar, hanem visszakapni egy kicsit az életéből
Mennyire erős a hatodik érzéked? Ezekből a jelekből kiderül
Emberi kapcsolatok – mindig csalódás a vége?
Ezért nem mondom a lányomnak, hogy bármi lehet, ha felnő
A strandon aztán volt egy jelenet, amit még most is pontosan látok magam előtt. Tizenkét éves voltam, épp kifelé másztam a vízből, és ő ott állt a törölközővel, de nem nyújtotta oda azonnal, hanem végigmért, és annyit mondott: „Húzd be a hasad, úgy szebb a kép.” Apám ott fotózott minket a régi géppel, és én attól kezdve minden nyári fotón behúzott hassal, kicsit görnyedt vállal állok, mintha bocsánatot kérnék a testemért.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
