Véleménycikk: Schuszter Borka
Nem vagyunk egy kimondottan vallásos család. Soha nem mondtuk együtt az esti imát, nem forgott a beszélgetéseink középpontjában a hit, és vasárnaponként sem a templom határozta meg a napirendünket. A nagyobb ünnepekkor azonban elmentünk misére, ez hozzátartozott az ünnephez, mint a bejgli vagy a mézeskalács.
A nagymamám viszont mindig is hívő volt – nyilván a templomba járás nem túl szigorúan vett hagyománya is tőle öröklődött, bár ő ha teheti, minden vasárnap megy. Gyerekként ez nekem teljesen magától értetődő volt. Nem gondolkodtam rajta, hogy vajon én is hiszek-e. Egyszerűen beleszülettem egy világba, ahol ez is része volt az életnek.
Aztán felnőttem
És valahol útközben elmaradtak a misék, még az ünnepnapokon is. Ha a családommal vagyok valamelyik nagy egyházi ünnepen, akkor lehet, hogy elmegyek velük, de egy ideje ezt sem feltétlenül teszem mindig így. Olvass még a témában
Történelmi lépés a magyar egészségkultúrában: bemutatkozott a The Longevity Hub
10 imádnivaló napló a boltok polcain, amit szívesen elkezdenél írni az új évben
„A boldogságunk a tiszta szándékon múlik” – 3 időtlen bölcsesség Jay Shetty-től
Ezért akad meg rajtad először a férfiak szeme, csillagjegyed szerint
Már nem érzem annyira elengedhetetlen részének az ünnepeknek ezt a hagyományt. A vallástól pedig egészen eltávolodtam.
A furcsa az, hogy ettől még nem érzem magam hitetlennek. Sőt, talán többet gondolkodom a világ működésén, az emberi létezésen vagy azon, hogy van-e valami nálunk nagyobb hatalom, mint valaha. Csak már nem ugyanazokat a válaszokat találom meg, mint gyerekként. Ma inkább hiszek valamilyen megfoghatatlan, transzcendentális erőben, mint egy olyan Istenben, akit pontos szabályok és évszázadok alatt kialakult dogmák írnak körül. Nem tudom megnevezni ezt a hitet, és talán nem is akarom. Elég nekem annyi, hogy érzem: van valami, amit nem tudok megmagyarázni, és amivel időnként kapcsolatba kerülök.
A nagymamám persze minderről semmit nem tud
Ő még mindig azt hiszi, hogy ugyanaz a kislány vagyok, aki mellette ült a templomban, és kissé unottan lapozgatta az énekeskönyvet. Nem kérdezte meg, járok-e még misére, én pedig nem mondtam. Nem azért, mert titkolni akarom, hanem mert nem akarom megbántani.
Mert mi van, ha csalódik? Mi van, ha azt érzi, valamit elrontott? Vagy ha úgy gondolja, hogy elveszítettem valami fontosat? Ezeket a kérdéseket könnyebb nem feltenni. Ahogy könnyebb nem elkezdeni egy beszélgetést sem, amelynek nem tudom a végét.
De egy ideje egy másik gondolat sem hagy nyugodni. Mi van, ha éppen azzal becsülöm alá a nagymamámat, hogy nem mondom el neki az igazat? Mi van, ha már most eldöntöttem helyette, hogy biztosan nem tudná elfogadni? Hiszen én azt várom tőle, hogy szeressen olyannak, amilyen vagyok. De ha nem ismeri azt az embert, akivé lettem, akkor hogyan tudna valóban engem szeretni?
Rájöttem, hogy a hallgatásnak is ára van. Ha továbbra is tabunak kezelem a témát, egy idő után elkezdek neheztelni rá. A fejemben újra és újra lejátszódnak majd képzeletbeli viták, amelyek valójában soha nem történtek meg. Azt fogom gondolni, hogy biztosan nem fogadná el a döntéseimet, miközben még esélyt sem adtam neki arra, hogy elfogadhassa őket. Ez nem lenne igazságos.
Persze nem érzem úgy, hogy egy vasárnapi ebéd közepén be kellene jelentenem:
„Nagyi, egyébként már nem vagyok vallásos.”
Nem hiszem, hogy minden fontos gondolatot ki kell mondani csak azért, mert létezik. De ha egyszer szóba kerül, ha megkérdezi, miért nem megyek misére, vagy miben hiszek, akkor azt hiszem, őszinte leszek. Nem azért, mert meg akarom győzni. És nem is azért, mert azt várom, hogy egyetértsen velem. Hanem azért, mert szeretném, ha továbbra is igazán ismernénk egymást.
Gyerekként végignézte, hogyan tanulok járni, beszélni, olvasni. Látta, milyen emberré válok. Furcsa lenne éppen most, felnőttként megállítani ezt a folyamatot, és azt mondani: idáig láthattál, de ami ezután következik, azt már nem osztom meg veled.
Lehet, hogy nehéz beszélgetés lesz. Lehet, hogy lesz benne csend. Az is lehet, hogy nem értünk majd egyet. De talán a szeretet nem attól erős, hogy mindenben ugyanazt gondoljuk. Hanem attól, hogy hajlandóak vagyunk megmutatni egymásnak azt is, amiben különbözünk, és hagyjuk, hogy a másik eldöntse, mit kezd vele.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
