És mégis ott volt bennem.
Nem arról volt szó, hogy nem is az ő sikerüknek nem tudtam örülni. De az örömömet megkeserítette a saját csalódottságom.
Nemrég erről hosszabban beszélgettem a pszichológusommal. Elmondtam neki azt is, hogy persze, elviekben pontosan tudom: a siker nem egy tányér alma, amiből ha valaki már kivett egyet, nekem csak kevesebb marad. Attól, hogy egy másik nő előrébb jut, nekem nem lesz kevesebb lehetőségem. Attól, hogy ő jó valamiben, én nem lettem rosszabb. Ezt fejben tökéletesen értem. Olvass még a témában
Csak az érzések nem mindig kérnek engedélyt a racionalitástól.
A pszichológusom ekkor hívta fel a figyelmemet valamire, ami azóta is sokszor eszembe jut: lehet, hogy ez a teljesítménykényszer, ez az állandó késztetés arra, hogy mások sikerében is a saját kudarcomat lássam, valójában nem is az én értékrendem.
Ez először furcsán hangzott. Hiszen én érzem. Aztán rájöttem, hogy éppen ezért gyűlölöm annyira. Mert nem egyezik azzal, ahogy én szeretnék gondolkodni.

Lehet, hogy ez nem a saját értékrendem, hanem egy régi, gyerekkoromból hozott sablon. Egy belém ültetett mérce, amely szerint mindenben nekem kell a legjobbnak lennem, különben csalódást okozok. Nem feltétlenül azért, mert az adott dolog érdekelt. Nem feltétlenül azért, mert szerettem volna csinálni. Egyszerűen csak azért, mert ha valaki más képes rá, akkor én miért nem?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






