Van valami különleges abban, amikor egy majdnem teljesen kihalt főtéren sétálok egy forró kávéval a kezemben. A város ilyenkor mondhatni már zajmentes: nincsenek turisták, nincs tolongás, csak a hideg levegő, a párás lélegzet és a kávé melege, ami átszivárog a poháron. Ilyenkor a kávé nemcsak ital. Inkább emlékeztető. Arra, hogy meg lehet állni. Arra, hogy nekem is „jut hely” a napomban.
A kávé, ami régóta kísér
Amióta dolgozom, a kávé valahogy észrevétlenül a mindennapjaim részévé vált. Nem egy nagy, drámai döntés eredménye volt, inkább egy lassú, természetes folyamat. Reggeli rutin, munka előtti szünet, délutáni újraindítás.
Kanállal ette a pörköltet – ezért lett vége a kapcsolatnak
Mindig igyekeztem odafigyelni arra, hogy mértékkel fogyasszam, hogy ne azért igyam, mert „már megint kell egy”. Sokáig számomra is főleg az energizáló hatása volt fontos – az a bizonyos löket, ami segít elindítani a napot vagy átvészelni egy hosszabb délutánt. Aztán valami megváltozott.
