Akkor éreztem először igazán, milyen magányos tud lenni egy nagy társaság kellős közepén lenni, amikor egy baráti összejövetelen vettem részt egy elegáns budapesti étteremben. Az asztalok zsúfolásig tele voltak, a háttérben kellemes zene szólt, és a nevetés hangosabb volt, mint valaha. Mégis, ott ültem a színes koktélommal a kezemben, és azon tűnődtem, miért nem érzem boldognak magam.
Ahogy a pincér újabb poharat tett elém, körülnéztem. Barátaim élénk beszélgetéseket folytattak, különböző történeteket osztottak meg egymással. Szavaik öröme és lelkesedése azonban valahogy nem ért el hozzám. Mintha egy láthatatlan fal választott volna el attól az érzéstől, amit mindenki más átélt.
Miért érezheti magát az ember a leginkább egyedül akkor, amikor fizikailag nincs is egyedül?
Egy pillanatra megálltam, hogy összegezzem az életemet. Mindig is társaságkedvelő ember voltam, szerettem másokkal lenni, új ismeretségeket kötni. Mégis, az utóbbi időben rendszeresen előfordult velem ez az üresség a társaságban. Olvass még a témában
A horkolás miatt kezdtünk külön aludni, aztán észre sem vettük, hogy elidegenedtünk egymástól
Ez az éttermi incidens megtanított, hogy néha vita helyett sokkal okosabb a visszalépés
Anyáink idejében nem volt pumpkin spice latte, mégis érezni lehetett az őszt – mégis mi változott?
„Kövér vagyok és utálom magam” – amikor a társadalom azt várja, de nem megy az önelfogadás
A felismerés legmélyebben egy esős délután csapott le rám, amikor egy régi barátommal találkoztam a Margitszigeten. A szokásos rutinnal sétáltunk végig a parkon, amikor hirtelen megállt, és megkérdezte, hogy mi a baj. Én pedig nem találtam szavakat, csak valami halvány mosollyal válaszoltam, hogy minden rendben.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
