Azért ártalmas, mert úgy tűnhet, mintha a tehetség felmentést adna a bűnök alól. Mintha egy zseniális regény, egy korszakos film vagy egy festmény mentesítené az alkotót a felelősség alól. Márpedig ez óriási tévedés. Attól, hogy valaki fantasztikus műveket hoz létre, még lehet rossz ember. És igenis fontos, hogy erről beszéljünk.
Ha elhallgatjuk, ha félretoljuk, ha azt mondjuk: „csak a mű számít, az ember nem”, vagy úgy teszünk, mintha a rossz emberek nem lehetnének remek alkotók, akkor azt a téves képet erősítjük, hogy a predátorok valójában nem a mi környezetünkben vannak. Hogy mindig valami sötét sikátorban bújnak meg, ballonkabátban, habzó szájjal, torz mosollyal. Pedig a valóság egészen más.
Az elkövetők sokszor épp a legfényesebb reflektorfényben állnak: sikeresek, befolyásosak, elismertek. Akár még tehetségesek is. És ez a legijesztőbb bennük.
Társadalomként addig nem fogunk tudni igazán szembenézni az erőszak különböző formáival, amíg nem ismerjük fel: rossz ember bárki lehet. Lehet professzor, író, színész, zenész. Nem a külsejük, nem a sikereik és nem is a zsenialitásuk alapján kell ítélnünk, hanem a tetteik alapján. És ahhoz, hogy ezt belássuk, elengedhetetlenül szükséges az is, hogy kimondjuk: lehet, hogy maga a mű csodálatos, de az alkotóval semmiféle közösséget nem kívánunk vállalni. Olvass még a témában
