Ez a dilemmám persze nem új. Évtizedek óta vitatkozik erről a világ: el lehet-e választani a művészt az embertől? Megnézhetem még Woody Allen filmjeit? Tarthatom remek rendezőnek Roman Polanskit?
És mi legyen a klasszikusokkal? A nyugatos írók jelentős részéről ma már tudjuk, hogy súlyos bántalmazó mintázatokkal éltek. Csáth Géza nemcsak zseniális író volt, hanem a saját felesége gyilkosa. Ezek után még mindig tanítanunk kell őt az iskolákban?
Nem hiszem, hogy a válasz fekete-fehér. Nem hiszem, hogy az a megoldás, ha mindenkit, akiről kiderül, hogy erkölcsileg, morálisan vállalhatatlan dolgokat tett, egyszerűen kitörlünk a kultúránkból vagy a művészettörténetből. Egyrészt, mert a múltat nem lehet eltörölni. Másrészt, mert ezek a művek gyakran tényleg korszakos jelentőségűek, és a művészettörténet egy szeletét sem értenénk meg nélkülük.
Ami viszont nagyon fontos lenne: ne kezeljük ezeket az alkotókat sérthetetlen félistenekként, szent tehenekként, akikről semmi rosszat nem szabad mondani. Amikor például Polanski egy filmjét dicsérik, gyakran hallom, hogy „de hát a művészetét nem lehet a magánéletével összemosni”. Pedig a kettő szétválasztása sem egyszerű, és valójában ártalmas is lehet. Olvass még a témában
„Milyen amikor két vak szexel?” – Vak emberek mesélnek a legfaragatlanabb megjegyzésekről
Gyógytornász mesél arról, mi történik, ha mozgásszegény az életmódunk
„Kórházba kerültem és senki nem keresett.” Mi az a szerencsétlenség, aminek utólag örülsz?
Ez vár rád a munkában idén októberben – zodiákusod szerint
