Amikor a düh az egyetlen őszinte válasz
Gyakran halljuk azt a társadalmi elvárást, hogy „egy beteg emberre nem szabad haragudni”, de ez a gondolat a valóságban inkább béklyó, mint segítség.
Igenis dühösek vagyunk (és lehetünk), amikor látjuk, ahogy a szerettünk nemcsak a saját életét teszi tönkre, hanem a környezetében lévők – például az idős szülők – utolsó tartalékait is felemészti.
Joggal érezzük a feszültséget, amikor valaki csak a kényelmes, tálcán kínált megoldásokat fogadja el, de a gyógyulásért tett legkisebb erőfeszítést is elutasítja. Ez a harag nem a kegyetlenség jele, hanem a tehetetlenségünk utolsó védvonala. A bűntudat, ami ilyenkor ránk telepszik, természetes, hiszen egyszerre akarunk többet tenni érte, miközben legszívesebben mindent hátrahagyva elmenekülnénk, hogy végre levegőhöz jussunk.
Ez a „lassú gyász” egy gyakran éveken, évtizedeken át húzódó búcsúzás, ahol nem egy pillanat alatt szakad meg a kapcsolat, hanem szálanként foszlik szét. Gyászoljuk a közös programokat, amik sosem valósulnak meg, a beszélgetéseket, amiknek már nincs értelme, és azt a biztos jelenlétet, amit az illető valaha jelentett nekünk. Olvass még a témában
Miért tör rád ősszel a szorongás, amikor azt hitted, már feldolgoztad? Az évforduló-effektus évekkel később is kísérthet
Tegnap még szeptember volt, holnap meg már karácsony?
Dolgozó anyaként ezt az egy szabályt követem, hogy ne hulljon szét az életem
Ezt az egy mondatot sosem szabad kimondani egy gyereknek, még viccből sem
Megélve ez a folyamat sokkal megterhelőbbnek érződik, mint a „klasszikus” haláleset utáni gyász, hiszen a „távozó” fél még itt van, követel, irányítani próbál és aktívan rombolja a közös emlékeinket is. Egy olyan ember teszi mindezt, akinek a tekintete mögött már régen egy idegen lakik, és ez a kettősség felőrli az ember lelkét – biztos vagyok benne, hogy az övét is.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
