Emlékszem a pillanatra, amikor először láttam az interneten az azóta sok helyen feltűnt képet. Az első fotón egy vékony modell volt, a felirattal: Ez nem szexi. A következőn egy telt, csinos lány, fehérneműben, a felirattal: Ez szexi. Majd jött a megsemmisítő igazság: Az igazi nők gömbölyödnek.
Nem értettem. Végre úgy tűnt, véget ér egy rémálom, nem kell tinédzserek millióinak sanyargatnia önmagát, mert a médiából egy számára teljesíthetetlen képet közvetítenek neki, mint elvárást, talán végre mindenki megérti, hogy a szépségnek ezer formája és alakja van, és akkor jön ez.
55 kilós lányként ez nekem olyan volt, mint egy arculcsapás. Szóval, én nem lennék igazi nő? Ez lesz tehát a következő trend? Most majd a vékony csontú tiniknek kell szoronganiuk, és attól rettegni, hogy nekik soha nem nő meg a melle, soha nem lesz olyan kerek feneke, mint Jennifer Lopeznek, és ebből következően, ő soha nem is lesz igazi nő?
Miért kell mindig szenvednie valakinek? Miért az az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsuk, „jó nők” vagyunk, ha rámutatunk, hogy azok, akik nem olyanok, mint mi, nem jó nők?
Azon túl, hogy mindig lesznek férfiak, akik a telt idomoktól ájulnak el, és lesznek, akik a törékeny lányokért vannak oda, nem gondolom, hogy a testalkat lenne a nőiség legmeghatározóbb motívuma. A nőiség misztikus, összetett, ezerarcú, szinte kiismerhetetlen szerep, és felháborítónak tartom, hogy van, aki ezt azzá a kérdéssé egyszerűsíti, hogy valakinek elég kerek-e a csípője, vagy nem túl nagy-e a pocakja.
Biztos, hogy a média hibája?
Tény, hogy a média hatalmas nyomást közvetít azokra, akik sebezhetőek – elsősorban a gyerekekre, de ne legyünk naivak, az ideál, amit mindenhol látunk, ránk is hatással van.
Ne feledjük azonban, hogy a média a fogyasztót szolgálja ki. Mi, nők vagyunk azok, akik változást hozhatunk. Ha a sovány nők a soványságkultusz alatt nem gúnyolódnak a teltebb alkatú nőkön, és a tendencia megfordulásakor a teltebb nők nem dörzsölgetik a markukat, hogy na most végre megkapják azok a gebék, akkor mindez nem történik meg.
Ha most mi azt mondjuk, elég, és nem csak a magunk, hanem a más alkattal megáldott nőtársaink védelmében is kiállunk, talán végre felnő egy generáció, aki a saját testét nem ellenségnek, hanem ajándéknak tekinti. A média pedig végre talán nem kövér vagy sovány, hanem egészséges testképet közvetít – hiszen ez az egyetlen, ami fontos lehet.
Vékony és telt, alacsony és magas, kreol bőrű vagy tejfehér lányok, mind ugyanúgy szorongunk, és mind ugyanúgy vizsgálgatjuk magunkat a tükörben, néha szépnek, rossz napjainkon pedig csúnyának látva magunkat. Jó lenne, ha észrevennénk, hogy ebben mind ugyanolyanok vagyunk, és legalább egymást nem bántanánk valami olyasmiért, amiről egyáltalán nem tehetünk.
