Sokaknak ez a „mission impossible”, azaz a lehetetlen küldetés. Mi viszi szinte mindig el rossz vágányra az exek közötti kommunikációt? Van pár tipikus hiba, melyet érdemes elkerülni…
Az új kapcsolat hangszórója
Maga a kapcsolat nem lenne probléma, ám az új társ már igen. Természetes, hogy az új szerelemben igyekeznek a felek megismerni egymás múltját, szeretnének segíteni egymásnak.
Ám sok új társ azt gondolja, hogy mindenkinél jobban ismeri „vadiúj” partnerét, ismeri régi életének, régi kapcsolatának minden rezdülését, motivációját.
Ilyenkor „szakavatott”, személyre szóló pszichológusként, szerelem által motiváltan igyekszik mindent megtenni új társáért – vagy inkább(!) új kapcsolatáért.
Sokan itt követik el a hibát: olyan új párt választanak maguknak, akik csak látszólag zárták le régi kapcsolatunkat lelkükben.
Az új társ úgy véli, hogy teljes jóakarattal ott van, ahol a probléma, ám ennek csak annyi köze van a dologhoz, hogy a teljes együttműködést, az „egyek vagyunk” látszatot kívánja közvetíteni a másik és a világ felé.
Aki biztos szerelmében, kapcsolatában, nem üti az orrát az exekkel való kapcsolatba – mert nincs mibe, nincs hatalmas érzelmeket kiváltó probléma.
A gyász fázisainak elcsúszása
A szakítás veszteség. Ha ilyenkor gyereket is „veszít” az ember, még nagyobb veszteség. A veszteség gyásszal jár, annak teljes folyamatával, és lezajlási idejével.
Míg egy haláleset kapcsán szinte tökéletesen toleránsak vagyunk a gyászoló fél hangulatingadozásival, hisztériáival, „helytelen” viselkedésével kapcsolatban, addig a szakítással járó gyász „effektjeit” nem toleráljuk ilyen jól.
Sőt, tisztában sem vagyunk azzal, hogy ilyenkor a gyász folyamata zajlik…
A két szakító ember különféle időpontokban éli meg a gyász különböző fázisait, így a más-más lelkiállapot komoly konfliktusokhoz vezet – még azoknál is, akik alapvetően nem haraggal telve döntöttek a szétválás mellett.
A modern exek
A szakítás nyilvános esemény. A Facebook segítségével legalább annyian részesei lesznek egy-egy szakításnak, mint száz éve egy esküvőnek. Milyen az exek közötti kommunikáció a Facebookon? Többnyire gyermeteg.
Lépései a következők:
A regisztráció felfüggesztése, törlése, jobb esetben az ex tiltása.
Vagy, ha eddig nem volt az illetőnek profilja, a szakítás kapcsán csinál egyet, megjelölve az exét.
Szakítós képek, dalok posztolása, mely szánalomra invitálja, kérdések feltételére ösztönzi „barátait”. Így tudatja az exszel, hogy nem értéktelen, mert tele van törődő barátokkal.
„Felveszi” az egyedülálló titulust, a szingliség minden kellékével együtt, melyre többnyire a vidámság, a buli hangulat a jellemző. Ezzel egy időben az üzenőfalon kommunikáció folyik valamelyik réges-régi exszel.
„Ki mond nagyobbat?” játék
Az egyik legnehezebb feladat ennek az elkerülése.
Mivel hosszú időn keresztül együtt voltunk valakivel, bensőséges viszony alakult ki, melynek kapcsán – helytelenül, ám ma így szokás – megengedtük magunknak a másik minősítését.
Egy hosszan tartó, élő kapcsolat során az élet hozhat olyan krízishelyzeteket, amikor a minősítés sértésén túl tudunk jutni a szerelem által.
Ám szakításkor ez nincs meg – csak a minősítés, mint direkt vagy indirekt sértés.
Ekkor kezdődik a „ki mond nagyobbat” játék, aminek szinte sosincs vége, vagy ha mégis, életre szóló haraggal.
Annyira elfajulhat általa a dráma, hogy – személyiségfejlődés híján – lehetetlen helyrehozni.
A kommunikáció teljes hiánya
A szakítás után természetes a távolságtartás. Egyrészt, nehogy a másik fél félreértsen valamit, másrészt nem kíván senki felesleges fájdalmat.
A kommunikáció hiánya is érthető, ám ha van közös pont, mondjuk egy gyerek, akkor ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. A kommunikáció hiánya komoly félreértésekig, ezáltal konfliktusokig – sőt pereskedésig – is elfajulhat.
A kommunikáció szükséges, lényege, hogy megfontolt és célravezető legyen. Ha másként nem működik, történjen a közlés levélben, hiszen ott van lehetőség a hirtelen felbuggyanó szavakat, érzéseket korrigálni utólag is, melyeket fogalmazáskor észre sem vettünk, ám a másik számára sértőek lehetnek.
A mai párkapcsolatok gyakorlatilag az őskáoszhoz hasonlítanak, miközben az emberek az egyre bonyolultabb világban egyre primitívebben állnak egymáshoz. A párkapcsolati harcosok hatalmas szívüket tűzik a zászló csúcsára, remélve, hogy etikai, érzelmi győzelmet aratnak.
Pedig semmi másra nem lenne szükség, csak a régi, jól bevált kommunikációs normákat, illemszabályokat kellene betartani, emellett pedig látni a másik embert, és bízni kellene tudni benne.
