Nincs elég humorérzékem a gyerekneveléshez?
A humorérzék a gyerekneveléshez elengedhetetlen. A gyerekek lehetetlennél lehetetlenebb dolgokat képesek kitalálni, és azt megvalósítani. Ahhoz, hogy ne kapj mindentől egy kisebb idegösszeomlást, meg kell tanulnod a leleményességet értékelni, élvezni. Akkor is, ha az mondjuk, anyagi, erkölcsi kárral jár.
Persze ilyenkor jön az, hogy a gyerek lejáratott a viselkedésével, plusz költséget okozott. Ez a sírjak vagy nevessek kategória. Van, amikor a gyerek olyan etikai határokat is túllép, ami nem nélkülözheti a komoly retorziót, ám kivitelezése annyira ötletes, hogy nem lehet nevetés nélkül megállni. Nálam jól bevált taktika volt, hogy a retorzió előtt vagy után, lementem a pincébe nevetni.
Humorérzék még egyszer
Ha tetszik, ha nem, van olyan, hogy megbántjuk gyerekünket. A gyerekek igazságérzete olyan nagy, hogy egy hibás döntés sokszor egy örök életre nyomot hagy bennük, ezért ezzel a kérdéssel muszáj valamit kezdenünk. Amikor hibázunk, bocsánatot kell kérnünk, ám sokaknak aggálya adódik, hogy elveszítik szülői tekintélyüket.
Így a merevség zsákutcáját látják megoldásnak. Nem árt, ha tisztában vagy azzal, hogy utólag okosnak lenni annyit tesz, elsőre nem voltál okos – ezt a gyerek is jól tudja. Ilyenkor gyógyír tud lenni a humorérzék abban, hogy elvegyük a feszült légkör élét. Ám nem szabad a ló másik oldalára esni, mert nem az a cél, hogy bohócot csináljunk magunkból.
Saját magaddal szembesülsz?
A gyerek a szülő legjobb tükre. Méghozzá görbe tükre. Hibáinkat felnagyítva mutatja meg. Nem csak a nevelési, hanem saját jellemhibáinkat is. Ezt nagyon komolyan illik venni, már csak azért is, mert jó támpont lehet a további gyereknevelésben, és saját személyiségünk fejlesztésében is.
Természetesen nehéz szembesülni hibáinkkal, de meg kell tanulnunk túl lépni saját magunk árnyékán. Tudomásul kell venni, hogy nem csak mi neveljük a gyereket, hanem ő is minket, a maga módján.
Valóban akartam gyereket annak idején?
Nagyon kevés az olyan ember, aki tudja, hogy miért akar valójában(!) gyereket. Van, aki makacsságából adódóan saját családot akar, jobban akarja csinálni ezt, mint saját szülei – azaz, bizonyítási vágy hajtja. Van, aki egyszerűen csak szereti a kisbabákat, benne van a gondoskodás iránti vágy. Számtalan ok lehet, ám egy pont után ezeket az okokat teljesen felesleges analizálni.
Egyszerűen, el kell fogadni, fel kell nőni a feladathoz: gyerekünk van, akiért felelősséggel tartozunk. Nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy ha mi boldogok vagyunk, a gyerekünk is az lesz, tehát ekként kell felépíteni a jövőképet, nem pedig a múlt végeláthatatlan analizálásában keresni a megoldást.
A mintagyerek a boldogság?
Van egy elképzelésünk arról, hogy milyen felnőttnek szeretnénk látni gyerekünket, és már gyerekként elkezdjük farigcsálni őt. Ez az elképzelés többnyire idealizált, ám sorvezetőnek megállja a helyét. De csak sorvezetőnek, hiszen míg egy gyerek felnő, mi is változunk, és ő is. Tehát, a mintagyerek fogalma mindig más lesz, sőt, eljutunk odáig is, hogy nem mintagyereket akarunk a jelenben, hanem boldog felnőttet szeretnénk látni a jövőben.
Értékelni kell nevelésünk egyes szakaszait, a gyereket pedig soha nem szabad minősíteni, mert ez megkeserítheti felnőtt létét, önértékelését rombolhatja, melyek kizárják a boldogság lehetőségét az életéből. Ahogy Albert Einstein mondja: Mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélünk meg, hogy milyen jól tud fára mászni, egész életében azt fogja hinni, hogy hülye.