Saját élmény testközelből
Ezúttal is szereplőként vettem részt az állításon. Már az elején éreztem, hogy valami különös történik: mély fáradtság ült rám, becsuktam a szemem, az oldalamra feküdtem és csak figyeltem befelé. Nem láttam, nem hallottam, mi zajlik körülöttem – csak éreztem. Valaki mögém feküdt, egy másik ember a lábamhoz térdelt. Az érintéseik finomak, gyengédek voltak, mintha vigyáznának rám. Ugyanakkor éreztem, hogy valaki más erőszakosan próbál elvinni ebből a térből – de a védelmezőim nem engedték.
A családállítás során az időérzék teljesen elmosódik – fogalmam sincs, meddig feküdtem így, magamba merülve. Aztán egy kép villant be: mintha egy barlang száján néznék befelé. De ez a barlang nem sötét, fekete vagy félelmetes sőt, megnyugtatóan ismerős. A belseje vöröses árnyalatú, a fala harmonikaszerűen redős – a látvány inkább melegséget sugárzott, mint rettegést. És a távolban, nagyon-nagyon mélyen, mintha láttam volna valamit.
A szemem továbbra is csukva volt, de felébredt bennem a gyanú, mi történhet körülöttem, úgyhogy megkérdeztem a mögöttem fekvőt: „Te ki vagy?” A válasz már nem is lepett meg annyira: „Nem tudom… most nem ember vagyok. Inkább… valami burok.” A lábam mellett térdelő pedig kérdés nélkül is azt mondta: „Én izomnak érzem magamat.” Ekkor összeállt a kép: ez egy szüléstörténet! A lelkemmel egy szülőcsatornába néztem bele – vissza, egy olyan térbe, ahol valami (valaki) még ott van. Olvass még a témában
És ekkor megértettem. Amit ott láttam, nem egy élő magzat volt, hanem egy élettelen kis test. Egy hátrahagyott ikertestvér.
Mélyen éreztem: nagyon korán elveszítettük őt, a terhesség legelején. Még nem is mondhatnám, hogy volt teste. De mégis ott volt. És én csak néztem. Ott álltam a születés kapujában, de miatta nem tudtam továbbmenni. Rá vártam, vele együtt szerettem volna megszületni.
Ekkor a terapeuta szereplőként hozzám irányította azt a személyt, akinek az állítást tartottuk. Abban a másodpercben éreztem, hogy szerepet cseréltünk: ő lett a visszatekintő gyermek (ahogy azt a valóságban is megélte) én pedig az élettelen magzat, a „hátrahagyott” testvér. Egymásra néztünk. Nagyon mélyről jött belőlem egyetlen, rövid, tiszta mondat: „Menned kell!” Éreztem, hogy ideje háttérbe vonulnom, neki pedig világra kell jönnie. Nagy sírások közepette, egyszerre erőből, mégis gyengéden, megszületett az élő gyermek és hasonló gondoskodás mellett elismertük, elengedtük az ikertestvért is.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
