Az utazásban találtam meg a választ
Nem leckét akarok adni a lányomnak a világból, hanem ablakot nyitni rá, hogy legyen saját viszonyítási pontja. Hogy észrevegye, mi történik körülötte. Amikor útra kelünk, hagyom, hogy kérdezzen, és mesélek neki a saját kudarcaimról, megéléseimről, gyerekkoromtól kezdve napjainkig. Hiszem, hogy a hálát és a jelenben levést nem lehet szónoklatokkal tanítani – csak példával.
Közben érdekes látni: ennek a generációnak minden adott a jobb élethez, mégis sokszor várnak valami pluszt. Talán azért, mert sosem tapasztalták meg, milyen a rosszabb. De nem akarok előítélettel sem élni. Ma már nagyon más szemmel idézem fel nagymamám történeteit arról, amikor orosz katonák aludtak a házuk első szobájában. Gyerekként csak „érdekesnek” tűnt, ma már érzem mögötte a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a méltatlanságot.
Hálás lehetnék azért, hogy nem kell a saját otthonomban „vendégül” látnom valakit, akinek az országomban sem lenne helye – de nem mondok ezért hálát, mert természetes, hogy csak a szeretteim laknak velem. Alighanem így vannak ezzel az Alfa generáció tagjai is… Olvass még a témában
Lehet, hogy nem a sok programmal, lehetőséggel van a baj, hanem azzal, hogy nem tanítottuk meg a gyerekeinknek, hogyan élvezzék őket? Nem a mennyiség, hanem a jelenlét hibádzik. A gyerekek nem feltétlenül többet kérnek – inkább mást: teret, beleszólást és olyan tempót, amelyben rátalálhatnak a saját örömükre.
