Nem tudok elképzelni egészségesebb késztetést annál, minthogy szeretnénk tudni, hogy a gyermekünk biztonságban van. Ugyanakkor, bármennyire fájó gondolat is, nem védhetjük meg a gyerekünket mindig mindentől, és nem is egészséges, ha így teszünk.
Ahogyan elengedhetetlen néhányszor koppanni a földön, mire a kicsik megtanulják, hogy az esést tompítandón maguk elé tegyék a kezüket, úgy az önálló életet is el kell sajátítani a gyerekeknek úgy, hogy felnőve lassan, fokozatosan elengedjük a kezüket.
A telefonba vagy okosórába épített nyomkövetők jó megoldásnak tűnhetnek ebben az átmeneti időszakban, de – elég csak az idevágó Blackmirror epizódra gondolni – a tiszta szülői szeretetből és féltésből származó túlzott beavatkozás éppen az ellenkező hatást is kiválthatja, mint ami a célunk volt. Olvass még a témában
A helymeghatározó alkalmazások alapvető szülői eszközökként hirdetik magukat a veszélyekkel teli világban. Arra alapoznak, hogy a szülők azt hiszik, hogy amíg tudják, hol van gyermekük, nagyobb biztonságban is tudhatják őket. Egy másik érvelés szerint pedig a gyerekek elkerülik a kockázatos viselkedést, ha tudják, hogy figyelik őket.
Kétségtelen, voltak olyan esetek, amikor a szülők nyomkövető alkalmazásokat használtak arra, hogy megtalálják a balesetet szenvedett, vagy akár elrabolt tinédzsereket.
Tényleg biztonságosabb ilyen alkalmazásokat használni?
Sonia Livingstone, a London School of Economics and Political Science média és kommunikáció tanszékének professzora azonban úgy véli, hogy valójában „nulla bizonyíték van arra, hogy ezen alkalmazások bármelyike nagyobb biztonságban tartja a gyerekeket”.
Livingstone, a gyermekek digitális jogainak és biztonságának szakértőjeként úgy érzi, hogy a nyomkövető alkalmazások széles körű elterjedése érthető válasz a „gyermekeinket fenyegető szörnyű veszélyekről” szóló állandó címlapokra. Azzal érvel, hogy hosszabb távon az alkalmazások nyomon követésének „nem szándékos, de káros következményei is lehetnek”. És nem csak a szülő-gyermek kapcsolatra nézve.
