Nem nyerhetett mindenki, és ez rendben volt
Nem kaptunk oklevelet és érmet csak azért, mert elindultunk az atlétikán, és ha elrontottuk a verset a szavalóversenyen, akkor bizony nem jutottunk tovább. Persze, akkor is fájt a vereség, de valahogy… belefért. Nem mondták, hogy „nem baj, kicsim, így is a legjobb vagy”. Legfeljebb legyintettek, hogy „majd legközelebb” – és lehet, hogy pont ezért, de tényleg lett legközelebb, mert nem akartuk feladni.
Nem biztos, hogy a szüleink pontosan tudták, hogyan segítsenek ilyenkor – de a jelenlétük, vagy épp a hallgatásuk sokszor elég volt ahhoz, hogy valahogy megemésszük a kudarcot. És ez a képesség – hogy fel tudunk állni, hogy nem mindig kell tapsot kapni – talán az egyik legnagyobb ajándék, amit ez a generáció magával vihet.
