Útra fel
A hogyan adtam elő este tízkor, hogy nem lesz kész az autó, de van helyette csereautó, arra csak a negyed órán át tartó monológ utolsó mondatát idézném: olyan vagyok, mint egy jó márkaszerviz, adok csereautót! És ezzel megmentettem a család békés hétvégéjét.
Az új Ignist még este elhoztam. Csomagtartóba táskák bepakolva, gyerekek a hátsó ülésen, öv bekötve, zene indul, miénk az országút. Az autópályán faljuk a kilométereket – meg a vegán szendvicseket némi morzsázással, de én úgy vagyok vele: az autó van én értem, nem én az autóért. Szolgáljon ki, vigyen el A-ból B-be, és közben elvezzük egymás társaságát, szórakoztassuk egymást.
Füzesabonynál áttérve a főútra, az Egerbe vezető útra, már éreztem, hogy be kellene dobni egy „újratervezés” mondatot. Túl hamar leértünk Egerbe, és kezdtem rákattanni az újautószagra. Nem akartam megállni, nem akartam majd’ egy egész napra otthagyni a parkolóban az autót, tudván, este vissza kell adni. És ekkor nagy levegőt vettem, és bedobtam – ismét csak random -, hogy mi lenne, ha inkább megnéznénk Magyarország legmagasabb pontját?! A kérdőmondat valójában kijelentésbe végződött. Miközben kimondtam, már az Eger és Mátraháza közti (24-es út) Sirok, Recsk, Parád felé vezető kanyargós hegyi út járt a fejemben. Vonzott a szerpentin, mint mágnes a vasat. Olvass még a témában
És az nekünk miért jó? – kérdezték a többségben lévők.
Mert, mert, mert az tök jó, tavasszal gyönyörű a Mátra és kényelmesen autóból tudjuk megnézni a csodás tájat, a végén pedig felgyalogolhatunk hazánk legmagasabb pontjáig és megérinthetjük az ott található sziklát, így válunk igazi kalandorokká. Szar duma, de hatásos.
Uraltam a hétvégét, uraltam az autót, uraltam az utat. Úgy, hogy közben mindenki élvezte a szerpentint, a programot, sőt, még a végén a meredek kaptatós gyaloglást is felfelé a sípályán.
