Egy hétig randiztam magammal, és ezt tapasztaltam

Amikor szakítottam a párommal, félelmemben, hogy magányos, macskás nőként végzem majd, gyorsan elkezdtem fejvesztve randizgatni. Mondanom sem kell, viccesebbnél viccesebb, olykor elég ciki szituációkba keveredtem. De volt nagyon lehangoló és unalmas találkozásom is, ahonnét legszívesebben azonnal menekültem volna. „Ami nem megy, nem kell erőltetni” – szól a mondás, és milyen igaz. Szakítás után inkább időt kell hagyni magadnak, mert ilyenkor nem csak sokkal sebezhetőbb vagy, de van egyfajta negatív kisugárzásod is, amit mások egyből megéreznek.

Nem érdemes tehát csak azért mindenféle felesleges kalandba bonyolódni, hogy az ember ne érezze egyedül magát. A szakítást meg kell élni, és igenis merni kell sírni, merni kell borzasztó rosszul érezned magad és merni kell szorongani is. Sőt, nem merni kell, sokkal inkább úgy fogd fel, hogy megengedheted magadnak – hiszen ez is annak a folyamatnak a része, hogy megismerd és megerősítsd önmagad.

Nem feltétlenül kell kimozdulnod hozzá, hogy rátalálj önmagadra. Megtettem, elmentem helyekre egyedül, és a konklúzióm az, hogy nem az a nagy dolog, ha el mersz menni egyedül helyekre. Az igazi intim találkozás önmagunkkal az, amikor akár napokig is mindenféle különleges program nélkül komfortosan és kiegyensúlyozottan érzed magad a négy fal között is.

Végre „üres” fejjel, gondtalanul végigolvasol egy könyvet, beteszel egy mosást, átülteted a virágaidat anélkül, hogy közben bármilyen interakcióra vagy visszajelzésre lenne szükséged. Ez az a bizonyos „aha-élmény”, amikor teljesen közel kerülsz magadhoz, és elkezded értékelni saját magadat. A folyamat sajnos hosszú és nem leszel egyik napról a másikra teljesen jól, de megéri. Első sorban neked kell tisztelned és szeretned magad ahhoz, hogy mások is tudjanak.