Nem véletlenül. Öcsém végül tudatta velem, hogy elköltözik… Velencébe. Utcazenész lesz, aki körbejárja Európát, tapasztalatot akar, egy másik nyelvet tanulni akar, és tán hegedűkészítő lesz majd. Olyan ember lesz, aki megéli az álmait.
Aggódásmérőm kiakadt… letettem a telefont és sírtam kicsit. Felnőtt, és ez a fogalom akár meg is nyugtathatna, ám én látom benne a védtelen gyereket. Ismerem hibáit, erényeit, látom gyenge pontjait, azokat, ahol meg lehet törni. És féltem őt.
Nálunk létforma a hipszterkedés. Nem kérdés az autóstop bárhová Európában, a random rajzolás vagy zenélés. Egyikünk 13 évesen díjnyertes diákfilmet csinál, másikunk arabul tanul a bölcsészszakon, vagy bringával pizzafutárkodik, de olyan géniusz is akad köztünk, aki pókerezik, és mindig nyer. Saját álmainkat éljük… de olyan, aki elhagyja a családot, végleges szándékkal, még nem volt. Mi mindig hazatérünk… mi mindig gyerekek maradunk. Testvérek. Olvass még a témában
Azóta eltelt fél év. Hazajött és visszament. Jó volt látni, hogy tele van élettel a szeme, friss szaga van a lelkének, mosolyának íve még őszintébb. Változott is valami… mosolyának határozottsága. Férfi mosoly lett. Ám volt, ami nem változott. Az udvaron szétszedett bringája fölé hajolt, és ugyanúgy, olyan gyermeki átéléssel és szaktudással szerelte tovább azt, mintha soha el se ment volna világot látni, tapasztalni, felnőni.
