Ma már tudom: nem kell mindenkinek látnia, ki vagyok valójában
Ahogy telnek az évek, egyre ritkábban vitázom, veszekedni pedig… már azt sem tudom, mikor veszekedtem utoljára. Nem azért, mert körülöttem hirtelen mindenki megvilágosodott, hanem mert már nem vagyok hajlandó energiát pazarolni olyan konfliktusokra, amelyek csak az ego játszóterei.
Rájöttem, hogy az igazság sosem egyértelmű: teljes mértékben nézőpont, tapasztalás kérdése. Épp olyan, mint hogy kinek mi a szép, vagy mitől érzi magát fontosnak.
Szóval nem azért hallgatok, mert nincs véleményem. Azért hallgatok, mert tudom: nem kell mindenben állást foglalnom annak érdekében, hogy mások megnyugodjanak, vagy megerősítésre leljenek általam.
Ma már olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik – ha nem is mindig értenek velem egyet – ismernek, figyelnek rám és szeretnek. Sokszor szinte ki sem kell mondanom, amit gondolok, már tudják. Ebben az összhangban pedig nincs szükség játszmákra. Olvass még a témában
Így nehezíted meg a saját életed – csillagjegyed szerint
Egyedi, kézműves ajándékokat adni idén karácsonykor is tökéletes választás – interjú a Meska egyik alapítójával
Idén kezdődött, de még jövőre is tart a belső gyógyulás időszaka – így használd az erejét!
Kislányból kiegyensúlyozott nő – 7 lecke, amit taníts meg a lányodnak
Vannak helyzetek, amiket el kell engedni
Persze az élet nem csak biztonságos kapcsolódásokból áll. Időről időre jönnek munkahelyi játszmák, családi elvárások, felbukkannak elhallgatott sérelmek. Ismerős az érzés, amikor egy mondat vagy szituáció után már azonnal tudod, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni? Hát nekem is…
Korábban rengeteg energiát öltem abba, hogy megértsenek, átlássák az álláspontomat, a logikámat, vagy legalább én megértsem, hogyan gondolkoznak a többiek. Mire számítottam? Hogy talán észhez térnek, megbékélnek, elfogadnak? Ma már tudom, ez hiú ábránd, mert ők nem fognak megváltozni. És nem is az én dolgom, hogy erre rábírjam őket.
Az egyetlen ember, akit valóban képes vagyok megváltoztatni, az én vagyok. A nézőpontom, a reakcióm, a döntésem és a határom lehet más, mint eddig. Ez viszont egyszerre felszabadító és iszonyúan nehéz, mert a rendrakást nem kívülről, hanem belülről kell kezdeni.
A csend néha többet mond, mint ezer szó
A csendem tehát nem beleegyezés, a csendem egy határ. Válasz arra, hogy nem vagyok hajlandó tovább táplálni azt, ami nem épít. Nem fogok vitatkozni, bizonygatni, feleslegesen védekezni, mert pontosan tudom, hogy nem mindenki szeretne valódi kapcsolatot.
Vannak, akik csak kontrollt akarnak, befolyást, traumákon keresztül történő kapcsolódást – és ha nem adod meg nekik, amit kérnek, dühösek lesznek, megsértődnek vagy támadnak, fenyegetnek, manipulálnak és zsarolnak.
Korábban gyakran volt lelkiismeret furdalásom azért, mert eltávolodtam valakitől vagy, mert pontot tettem egy kapcsolat végére. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy talán adnom kellett volna még egy esélyt, hogy talán nem is úgy gondolta, amit mondott, vagy amit tett… De ma már másképp gondolom. Néha az egyetlen igaz válasz az, ha nem mondunk semmit, csak teszünk egy 180 fokos fordulatot és elhatárolódunk.
Nem minden konfliktus oldható meg beszélgetéssel, szívességekkel és megértéssel. Nem minden kapcsolat érdemli meg a „dolgozzunk rajta” jelszót és nem mindenki képes vagy hajlandó arra, hogy fejlődjön. Én pedig már nem akarok lemondani a lelki békémről azért, hogy valaki másnak kényelmesebb legyen. Ez viszont nem önzőség. Ez a jól megérdemelt önszeretet.
