Élénken él bennem az első otthon töltött éjszaka emléke. Amikor a lányom először felsírt, az apukájával úgy pattantunk ki az ágyból, mintha legalább bomba robbant volna a szomszédban.
Aztán teltek a hetek, és az etetések egyre természetesebb részei lettek az éjszakáknak. Sokszor mindketten belealudtunk a lányommal a csendes félhomályban, miközben a párom békésen szuszogott mellettünk. Ahogy múlt az idő, ő egyre ritkábban ébredt fel, miközben én minden moccanásra, sóhajra felriadtam, és talán csak most (hogy lassan tízéves lesz a lányom) kezdem újra megtanulni, hogyan kell igazán mélyen aludni.
Vajon tényleg nem hallják az apák a babák sírását?
Vagy csak „elkényelmesednek” az éjszakai nyugalomban? A vita szinte olyan régi, mint maga a szülőség, de most egy friss kutatás segíthet árnyaltabban látni a helyzetet. Olvass még a témában
A Vermillet, Skewes és Parsons (2025) által az Emotion folyóiratban megjelent tanulmány szerint a férfiak valóban valamivel kisebb valószínűséggel ébrednek fel a halk hangokra, mint a nők – de a tévhitekkel szemben csak nagyon kis különbségről van szó.
Halk, suttogásszerű sírás esetén a nők 14%-kal nagyobb eséllyel riadnak fel, ha azonban a sírás már hangosabb (mint amilyet egy valódi csecsemő produkál), már nincs különbség a férfiak és a nők között.
Tehát biológiailag a férfiak nem „hallanak rosszabbul” éjszaka: a talált, apró eltérés egyáltalán nem indokolja, miért az anyák azok, akik háromszor gyakrabban kelnek fel csecsemőikkel.
