Múlt hétvégén, amikor a családjával vacsoráztunk, a vőlegényem egyszer csak elkezdett nevetve mesélni valamit, amiről én magam is csak akkor hallottam először, pedig már hat éve vagyunk együtt. A nagybátyja kérdezte meg, hogyan is találkoztunk, mire ő, félig viccesen, félig zavartan, elárulta, hogy majdnem el sem hívott randira, amikor először beszéltünk telefonon.
A hangom, ami zavarba hozta
Azt hittem, valami vicces dolog lesz, de ehelyett azt mondta, hogy amikor felhívott, és meghallotta a hangomat, egy pillanatra teljesen összezavarodott. Nem az számított neki, amit mondtam, hanem ahogy mondtam. A kiejtésem, a hanglejtésem annyira távoli volt attól, amit megszokott a saját, budapesti környezetében, hogy önkéntelenül azon kezdett gondolkodni, vajon mennyire fogunk egymáshoz illeni.
Ott ültem az asztalnál, és éreztem, ahogy elpirulok, félig a meglepetéstől, félig egy régi, ismerős érzéstől, amit sokáig magamban hordoztam. Kamaszkorom óta néha éreztem, hogy amikor megszólalok idegenek előtt, egy pillanatra megváltozik a tekintetük, mintha gyorsan besorolnának valahova, mielőtt még bármi mást megtudnának rólam. Olvass még a témában
Anyáink idejében nem volt pumpkin spice latte, mégis érezni lehetett az őszt – mégis mi változott?
Egész életünkben egy célt hajszolunk – de közben élvezzük az utazást?
Rájöttem, hogy a szüleim csak azért maradtak együtt, mert mindketten megcsalták egymást – és kvittek voltak
Nincs bajom a Halloweennel, de az otthonomba nem engedem be – és erre több okom is van
Eszembe jutott, hányszor ültem egyetemi szemináriumokon úgy, hogy inkább csendben maradtam, mert féltem, hogy az első mondatom után már csak a tájszólásomat hallják, nem azt, amit mondani akarok.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
