A férfiak híresek arról, hogy nem szeretnek szakítani és inkább megvárják, amíg a nő lép, de az alábbi esetekben ők búcsúztak el.
Vitakultúra
Elegem lett abból, hogy bármi kisebb vagy nagyobb vitánk van, ő úgy reagálja le, hogy otthagy. Szerettem ezt a nőt, de nem bírtam tovább elviselni, hogy bármikor veszekedtünk és ő megsértődött, úgy reagálta le a helyzetet, hogy fogta magát és faképnél hagyott.
Akkor is ezt csinálta, ha otthon vitáztunk valami triviális dolgon – hogy például hogyan kell jól teregetni – és akkor is, amikor komoly múltbéli sérelmeket hoztunk fel egy étteremben ülve. Többször mondtam neki, hogy értelmes felnőttek vagyunk, akik megbeszélik a dolgokat és az nem megoldás, ha ő veszi a kabátját és elmegy, de nem változtatott. Amint elmélyült egy veszekedés, ő lelépett és én ettől megőrültem. Az utolsó ilyen után arra ment haza, hogy én már nem voltam ott. Ezután persze egyből meg akarta beszélni a dolgokat, de én addigra már érzelmileg kicsekkoltam a kapcsolatból.
Az otthon békéje
Végre bevallottam magamnak, hogy utálok hazamenni, mert ő ott van.
Erőszak
Olykor rájött az ötperc, elkezdett veszekedni és nekem esett. Nemcsak szavakkal, hanem fizikailag is. Dobált mindennel, ami a kezébe esett vagy simán csépelt ököllel. Ilyenkor lefogtam a kezeit és lenyomtam az ágyra, de egyszer úgy eltalált a telefonjával, hogy felrepedt a szemöldököm. A munkahelyemen azt mondtam, hogy boksz edzésen találtak el és ez volt az utolsó csepp: hogy hazudnom kellett, mert ő bántott. Akkor ébredtem rá, milyen beteges ez az egész…
Miért is…?
Hallgattam, ahogy az egyik haverom az új barátnőjéről áradozik. Hogy milyen jókat főz, milyen kedves, milyen jó a szex stb. Elgondolkodtam, mert akkor én már évek óta nem kaptam a barátnőmtől egy jó szót, én mostam magamra, én főztem, mert ő nem volt hajlandó és évente kb. kétszer volt hajlandó nagy duzzogva lefeküdni velem. Akkor feltettem magamban a kérdést, hogy miért is vagyok vele?
Erőfeszítés
Többször mondtam neki, hogy úgy érzem, mintha ezt a kapcsolatot csak én erőltetném, ő nem tesz bele semmit. Verbálisan tiltakozott, hogy nem így van, de tettekkel nem. Amint abbahagytam a teperést, vége is volt. Utána persze hívogatott és fogadkozott, hogy megváltozik, de úgy voltam vele, hogyha öt év járás alatt nem tett semmit kettőnkért, akkor már kösz, nem is kell.
Megjelenés
Én tényleg meg akartam menteni a kapcsolatot, kerestem egy jó párterapeutát és lefoglaltam vele egy időpontot, ő pedig eljönni sem volt hajlandó.
Izgalom
Váratlanul kitalálta, hogy szakítsunk. Megdöbbentett, hogy ez most honnan jött neki, de nem magyarázkodott, hanem kérte, hogy ne keressem többet, én pedig tiszteletben tartottam a kérését. Pár nap múlva jelentkezett, hogy ő nem gondolta komolyan a szakítást, csak „tudni akarta, mennyire küzdök érte”, én pedig közöltem vele, hogy 36 évesen úgy érzem, hogy már öregek vagyunk az ilyen játszmákhoz és letettem a telefont.
A szignó
Felmerült az esküvő gondolata, de nem volt hajlandó aláírni a házassági szerződést. Már voltam házas és megégettem magam, úgyhogy megmondtam neki, hogy nálam enélkül nincs frigy. Nem baj, így legalább kiderült, hogy csak a pénzem kellett volna neki.
A felismerés
Egyik nap kicsit elmerengtem és rájöttem, hogy egyedül sokkal boldogabb voltam, mint vele.
Az örök mártír
Van egy ilyen embertípus, aki mindig szenved. Aki akkor is keres valami gondot magának, amikor minden rendben van. Az exem az örök mártír eklatáns példája volt, mindig volt valami baja. Az utolsó – vagy inkább „utolsó utáni utáni” – csepp az volt a pohárban, amikor Görögországban nyaraltunk. A hotel szuper volt, a kaja isteni, a tenger finom meleg, a part csodaszép és láttam rajta, hogy egész nap küszködik, hogy valamibe bele tudjon kötni, de nem volt mibe. Aztán másnap reggelinél közölte, hogy őt valaki meglökte miközben salátáért ment és estig ezen duzzogott. Akkor rájöttem, hogy ez a nő tényleg csak akkor boldog, ha szenvedhet és én ennek nem akartam tovább részese lenni.
