Nemrég Pankotai Lili egy műsorban arról beszélt, hogy szerinte a párkapcsolati erőszak áldozatai nem tekinthetők valódi áldozatoknak, hiszen van módjuk segítséget kérni. A kijelentés heves vitát váltott ki, és nem véletlenül: az ilyen gondolatok nemcsak félreértelmezik a valóságot, hanem tovább mélyítik azokat a sebeket is, amelyeket a bántalmazott emberek már így is cipelnek.
A mondat mögött egy veszélyes, ám sajnos gyakori narratíva húzódik meg: hogy az áldozat „felelős” a helyzetéért, mert nem lép ki belőle időben, nem kér segítséget, vagy mert „rossz embereket választ”. Ez a gondolkodásmód azonban súlyosan torzítja a képet. A párkapcsolati erőszak nem döntés kérdése. Nem gyengeség, és nem hiányzik belőle a „józan ész”. Sokkal inkább egy olyan lelki, pszichológiai és szociális háló (vagy inkább annak hiánya) idézi elő, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni – főleg akkor, ha kívülről csak azt hallod, hogy te is hibás vagy.
A bántalmazás soha nem egy pofonnal indul. A legtöbbször egy lassú, alattomos folyamat, amelyben az elnyomó fokozatosan építi le a másik önbizalmát, elszigeteli a barátaitól, a családjától, és eléri, hogy az áldozat elhiggye: nélküle semmit sem ér. Ez a fajta manipuláció nem látványos. Nincs mindig kék folt, nincs mindig kiabálás – gyakran csak csendes megjegyzések, félelem a másik hangulatától, és az a konstans bizonytalanság, hogy „biztos én vagyok a hibás”. Olvass még a témában
40 éves koromig vagyok hajlandó vállalni a fogamzásgátlás terhét – utána a páromon sor
10 vörös zászló olyan férfiak felől, akiknek nagyon nem akarsz nemet mondani
„A férjem egy zacskó chipset csomagolt nekem ebédre” – Fegyverként használt férfi inkompetencia a mindennapokban
Ennyi év után hasonulnak a párok külsőleg. Érdekes kutatások
Amikor valaki ebben él hónapokig, évekig, sőt, akár évtizedekig, akkor már nem pusztán a bántalmazóval küzd, hanem a saját torzult önképével is – főleg, ha eleve olyan közegből jön, ahol az énképét senki nem segített felépíteni neki. Ekkor azt mondani neki, hogy „miért nem mész el?”, olyan, mintha egy vízbe fulladó embernek azt kiabálnánk a partról, hogy „miért nem úszol ki?”.
